Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-301

8$0 SOI. országos ülés flcezem^er 5-éo, esfitortSkSn. 1889. gátasunk küszöbén álló reformja alkalmából kijelentem, hogy a kormányzat terén, a községit kivéve, semmiféle helyhatósági autonómiát, sem a megyeit, sem mást, a maga választott tisztviselő karával és összealkotta statútumaival szükségesnek s helyesnek nem találok, hanem egyszerűen megelégedném azzal, hogy a közigazgatás államosítása mellett az összes helyi vonatkozású ügyek intézése egy lehetőleg tág és tartalmas hatáskörű önkormányzatnak engedtessék át. Olyan önkormányzatnak, a minő több előrehaladt cultnrállamban irigylésre, méltó állapotokat teremtett, mely a centralisatio és bureaucratismus hátrányainak szerencsés ellensúlyozója, a honpolgári jogoknak a hivatali önkény és túlkapások ellen leghatékonyabb garantiája, politikai iskolája a népnek és legsikerültebb Összhangja a jogállapotnak és társadalmi rendnek az egyéni szabadsággal. Ámde midőn egy önkormányzati szervezet megvalósítását contemplálom állami kapcsolatban levő, kinevezett tisztviselőkar vezetése mellett, önmagától tolul elém a kérdés, hogy a megyei törvényhatóság, mely napjainkban már nem annyira autonómia, mint inkább önkormányzati intézménykép szerepel, megfelelhetne-e és mennyiben mindama követelményeknek, a melyeket egy erőteljes nemzeti politika, a melyeket a társadalmi culturalis és gazdasági fejlődés érdekei közigazgatásunk reformjától várnak? Addig is, mígnem e kérdésre beszédem további folyamán kimerítőbben válaszolnék, szükségesnek találván már itt constatálni, hogy a megye, mint territoriális intézmény az önkormányzat gyakorlására, részint centralisált szervezésénél, részint területének nagyságánál fogva alkalmatlan és képtelen: teszem ezt, t. ház, megvallom nem egészen a nélkül, hogy bizonyos fájdalmas érzést teljesen elnyomhatnék. Hiszen visszatekintve a múltba, én sem tagadhatom, hogy a megyei intézményhez fűződik csaknem minden dicső emléke nemzeti,küzdelmeink és alkotmányos fejlődésünknek. A megyei intézmény segítette visszavívni valahányszor elnyomatásba süly edtünk, területünk és nemzetiségünk széttépet töredékit; az adta meg törvényhozásunk képviseleti alakját; az indított meg minden reform eszmét, az hárította el, vagy akadályozta meg a vis inertiae negatív hatalmával mindama merényleteket, a melyeket egyszer az álnok szövetséges, másszor a hatalmasabb ellenség szabadságaink vagy alkotmányunk ellen intézett. Még a legutóbbi szomorú korszakban is, a reménytelen jövő és 17 évi halálküzdelem idején, az eltörölt vármegyék székhelyei valának a nemzeti közvélemény megannyi titkos gyúpontja; ott keresett a magányba vonult és tétlenségre kárhoztatott hazafi elem némi érintkezést, ott merített önbizalmat a már már csüggedő rész a negatív resistentia nehéz vállalatához, várva, ha mástól nem, a véletlen esélyétől nemzetünk sorsának fordulatát. Gsuda-e, ha bizonyos jóakaró elfogultsággal, bizonyos előszeretettel csüggenek a megyei intézményen még azok is, a kik a közigazgatás minden ágában napról napra látják annak lehetetlenségét? Ezen érzülettel szemben teljesen vértezettnek önmagamat sem találom. Sajátságos azonban és alapindokára csak nehezen visszavezethető jelenség, hogy valahányszor közigazgatásunk reformja sajtóban vagy megyegy üléseken tárgyai tátik, a közvélemény túlnyomó nagy része az összes administrationális nyomorúságok megszüntetését egyszerűen a tisztviselői kar kinevezésétől reményli, mi, akárhogyan vitessék keresztül, mindenesetre a tisztviselőnek a jogkereső közönséggel szemben nagyobb függetlenségét, a kormány és hatóságaival szemben nagyobb és állandó függését jelenti. Ennek a jelenségnek felderítéséhez, t. ház, néhány szóval járulni szeretnék. (Halljuk! Halljuk!) Történelmi tény, hogy az olyan municipális szervezet, a melyben egyfelől minden intézkedés annak központjából indul ki, másfelől pedig minden érdek ós vágy érvényesülést csak a központba találhat — aristocratia bölcsője. Az volt a múltban Görögországtól ós Rómától elkezdve Carthagón át egész a középkori hanza városokig; s egy speciális megyei aristrocatia bölcsőivé levének a mi törvényhatóságaink is. A törvényhatóságnak egy-két, a központban befolyásra jutott családja, mint vezérkari suite-je a főispánnak, képezi nálunk az úgynevezett megyei aristocratiát, a mely aristocratiának tagjai akkor éreztetik hatásukat általánosan és legszembeütőbben, mikor a megyei hivatalok betöltése, a tisztújítás kerül napirendre. Ilyenkor nemcsak a központi, hanem a vidéki tisztviselők megválasztásánál is, ott is, a hol ők közigazgatásilag alig érdekelvék, egész vidékekre pedig a dolog vitális fontosságú, saját személyük, mellékérdekeik vagy önző czéljaik szerint vetik latba döntő befolyásukat. Innen van, hogy nálunk, a törvényhatósági bizottság hang- és irányadó elemei az önkormányzat lényegét a hivatalnokok megválasztásában találják s amannak nevében követelik ennek meghagyását, holott az önkormányzat lényegét nem a restauratió, hanem az intézkedési jogkör megállapítása és a független polgárelem tényleges kormányzati functiója adja meg. Innen van, hogy a közönség másik, jóval nagyobb részét, azokat, kik az önkormányzatban csak névleg vagy ugy sem szerepelnek, olyatén reform is kielégítené, a mely egyszerűen, sommás utón, mintegy máról holnapra minden jurisdictiót és administrativ ténykedést kinevezett tisztviselők kezébe tenne le a