Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-292

292. országos ttlés november 25 én, hétfőn. 1889. \Q% sem küzdöttünk volna érte, mert most már ott vagyunk vele, hogy avval a kis „és" szócskával most n ár mindent magukhoz akarnak ragadni, a mi a miénk. Vagy nem volt-e ennek épen itt e teremben szomorú példája alig egy hete, midőn e párt a nemzet jogait mindenütt és egész erejével védi, látva saját jelvényeinek megtámadását saját honvédelmi ministerünk által, utalva és kénysze rítve érezte magát, hogy vádindítvány nyal lépjen fel itt a saját honvédelmi ministere ellen e háznak szine előtt; a kinek tehát ez csekélység — mert vannak olyanok, a kik erre csak gúny mosoly lyal felelnek — a kit talán az érdek inkább bánt, vegye át annak a közös hadseregnek tiszti lajstromát, nézze végig, tanulmányozza át, ha nem tudná, hogyan áll a dolog és mit fog tapasztalni? Azt, h^gy kapitányságig, hol még a magyarságnak befolyása van, még találni magyar embert, de már a felsőbb rangokban oly embert, ki magyar akar maradni, nem fog találni, mert minél feljebb megyünk a katonai rangban, annál kevesebb lesz a magyar ember; a legmagasabb tiszti rangokban már ritka, mint a fehér holló. Ott, a hol befolyásról, hol jólétről, hol méltóságról van szó, ott a magyar embernek ritkán van helye; a főbb helyeken pedig, a hol saját sorsunk, életünk, létünk felett határoznak háború idején, ott a magyar embernek egyáltalában nincs helye, ott a magyar érdekeket egyáltalában nem ismerik. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Tudom én, t. ház, hogy még itt is vannak oly gyászmagyarok, a kik vigasztalják magukat, mert rámutatnak honvédségünk szervezetére és azt I mondják: mit akartok, hisz ott vannak honvédeink magyar vezényszó mellett, magyar jelvények alatt, saját kedvünkre szervezve. Hát megvallom, t. ház, én az ilyen gyászmagyarokat csak sajnálni vagy irigyleni tudom; irigylem azon igénytelenségüket, hogy már a honvédszervezet által legtávolibb netovábbjukat elérték. Hiszen, t. ház, mi ez a honvédség? Nem más megint, mint a közös hadseregnek egyik kiegészítő része, mely háború idején egyáltalában nem a mi érdekeinket védi, hanem a mely — miután szétszórják abban a nagy colossusban, a közös véd erőben — valósággal megsemmisül, elenyészik. Ha tehát valaki a véderő tekintetében magyar szempontból rámutat a nagy adóztatások eredményére, azt magyar szempontból nem fogadom el soha. Mert épen honvédségünk szervezete is arra mutat, hogy kizsákmányolni igenis tudják nagylelkűségünket, fölhasználják áldozatkészségünket és szaporítják a Szuronyokat; de a magyar nemzetben a felsőbb körök nem bíznak, mert különben nem fordulna elő az a szomorú tény, melyre már ráutaltam. És épen honvédségi szervezetünk mutatja, hogy igényeink egyáltalában elismerve nincsenek, sőt ellenkezőleg mintegy tüntetőleg háttérbe szoríttatnak. (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon) De van, t. ház, egy sötét korszaka is ennek a közkormányzatnak, melyet érintetlenül nem hagyhatok (Halljuk! Halljuk!) és a mely minden magyar embernek, ki egyszerű madárként nem akarja fészkét ott hagyni és nem keres egy tágabb hazában örömet és boldogságot, arezába hajtja a vért. Ez a bűn a Tisza-korszak alatt szülemlett meg és az a folytonos jogfeladás, az az erkölcsi sülyedés, a nemzeti szellemnek azon alásülyedése, mely minden magyar embert kétségbe ejt. Hova lett, t. ház, az a régi büszke irányadó magyar középosztály, mely után bekötött szemmel ment a jobbágyság és a mely nagy nemzeti erőt fejtett ki? Az erkölcsi romlás elragadta, nagyrészt elseperte. Mivé vált? esúszó-mászó, kegyhajhászó, hivatalvadászó, kézcsókoló udvaronczczá, a ki egy-egy zsíros falatért a nemzet legszebb jogait feláldozza. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Hova lett az a szép kor, midőn az apa egyetlen kincsét, kiskorú gyermekét vitte a haza oltárára, midőn a nő legértékesebb kincseit, ékszereit adta a haza oltárára, midőn a nők kedveseiket megtagadták, ha az események elől kitértek? Hol van az a kor, midőn elhangzott Petőfi „Talpra magyar"-ja, midőn Kossuth lelkesítő szavai oly hatással voltak, hogy az egész világot bámulatba ejtettük ? (Tetszés szélső bal felöl.) Hova lett az a kor, midőn még a bujdosóból, a rablóból is hős lett? T. ház! E kort a Tisza szelleme ölte meg. És engedje meg a t. ház, hogy a 40 es évek előtti és a mostani kor közt párhuzamot vonva, két oly illetékes egyént állítsak annak jellemzéséül, kik leghívebben tükrözik vissza az akkori és a mostani szellemet. (Eálljuk! Halljak!) Midőn Vörösmarty a 40-es években szózatával s minden tehetségével az egyedüli szeretett haza eszméjét hirdette, ahhoz kötött bennünket s lelkünkben megörökíteni iparkodott azon tudatot, hogy ehasán kívül számunkra nincsen hely, itt élnünk halnunk kell — ennek ellenében mostani koszorús költőnk egy tágabb, egy kettős haza eszméjét hirdeti, azt a másik hazát isteníti s oda megy ki magát dicsőíttetni s mint népképviselő itt a házban — nekünk magyaroknak, kik csak itt tudunk és akarunk élni — a koplalási rendszert ajánlja, azért, hogy megélhessünk, no meg hogy annak a másik kedves hazájának fejős tehene maradjunk s azt megtakarított zsírunkkal tovább táplálhassuk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Vagy kell-e a hazafiatlan hálátlanság s sülyedésnek nagyobb jelét vagy bűnét felmutatnom, mint a Tisza-kormány és támogató többségének azon tettét, mely által Kossuth Lajos (Éljenzés a szélső baloldalon) nagy hazánkfiát azért, mert a magyar nemzet rabigáját magas szelleme által összetörve, a jobbágyság millióit szabaddá tette s még