Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.

Ülésnapok - 1887-286

286. országos ülés november 18-án, hétfőn. 1889. 353 Ött van az értékkérdés a valuta rendezésénél. Jól tudom azt, hogy az utolsó kiegyezés alkalmával is belevétetett abba az, hogy — ha a valutarendezés megtörténik — az osztrák-magyar érték fog elfogadtatni; de remélem, hogy a mire erre rákerül a sor, nem lesz többség, a mely erre ráadja szavazatát. Az osztrák-magyar érték akkor, a mikor valutát rendezünk, egyenesen beleütközik a magyar közjogba. A pénzverés a magyar királynak királyi felségjoga, külön magyar jog, nekünk tehát, ha van aranyunk s ezüstünk, kell, hogy magyar érték legyen; nincs semmi ok arra, hogy miért legyen osztrák-magyar érték. E két dolgot vagyok bátor e pontra nézve a pénzügyminister urnak figyelmébe ajánlani azon időre, midőn majd e kérdéssel komolyan fog foglalkozni. Örömmel hallottam az exposé alkalmával, hogy a t. pénzügyminister ur az egyenes adók reformjával foglalkozik és hogy ez iránt, a mint jelezte, nem sokára intézkedéseket fog kérni a törvényhozástól. Helyeslem azt, hogy igyekszik azon adótárgyakat és azon adószemélyeket, a kik eddig a közteherviselés alól magukat kivonták, abba belevonni. Ez helyes s igazságos s az egyenlőség nevében kívánatos is. De engedje meg a t. pénzügyminister ur, (Halljuk! Halljuk!) hogy ezúttal azt a kérést intézzem hozzá, hogy ám ku lássa s adóztassa meg a vagyont azoknál, akiknél az van, de méltóztassék intézkedni, hogy ne kínozzák vérig azokat, a kiknek semmi vagyonuk nincs. Méltóztassék intézkedni az iránt, hogy a legszegényebb adózók irányában a végrehajtók kíméletesebben járjanak el, a mint eddig 'eljártak. (Helyeslés a szélső balon.) Emelkednek az adók, de ne felejtse a t. pénzügyminister ur, hogy emelkedik egyúttal a késedelmi kamat rovata is s hogy az a másfél millió, a mely előirányzatunkban késedelmi kamat s adóvégrehajtás-hátralék czímén szerepel, képezi budoetünk legsötétebb foltját. Pedig ez nagy részben a legszegényebbeket sújtja; mert a ki képes fizetni, beéri avval az adóval, a mely rá ki van vetve s nem kívánja még késedelmi kamattal szaporítani adóterhét. Nem habozom a magam részéről, mint egyéni nézetet, kimondani azt, hogy hazánkban legalább, a hol a birtok- és vagyoni viszonyok oly aránytalanok, nem irtóznám vissza attól, hogy aprogressivitás elvét nagy mértékben alkalmazzam adórendszerünkben. De hogy ha ezt a minister ur nem akarja is, odáig mindenesetre kívánatosnak, sőt szükségesnek tartom elmenni, hogy a progressivitás elve legalább oly mértékben alkalmaztassák, hogy akkor, a mikor az adó-reformokkal foglalkozni fog, keressen módot, miként lehetne egy létfentartási minimumot megállapítani. Ez azigazEÉPVH NAPLÓ. 1887—92. XIII. KÖTET. ságnak első követelménye és ez nem új ; megvan ez más, conservativ országokban, tudtommal Németországban is. Nem látok tehát rá okot, hogy a mi pénzügy ministerünk miért riadjon vissza annak acceptálásától. És most, mielőtt elbúcsúznám a t. pénzügyminister úrtól és átmennék a másik kérdésre s azzal kapcsolatban a t, ministerelnök ur közigazgatási politikájára, csak még egy pontot akarok érinteni. A t. előadó ur jelentésében, mint minden évben, olyan határozati javaslat-félét említ fel, tudniillik a nyugdíjak dolgában figyelmezteti a t. házat és a kormányt, hogy azok államháztartásunkban oly ijesztő mérveket öltenek, hogy szükséges felhívni a kormányt, hogy ne menjen a törvényszabta kereten túl méltányossági vagy kegyelmi okokból. Tény, hogy a nyugdíjak ijesztő mérvben emelkednek. Mi következnék ebből természetszerűleg? Az, hogy ajánljon a bizottság a kormánynak oly rendszert, mely az állami hivatalnokokat minél kisebb számra reducálja, az administratiónak minél nagyobb terét engedje át az önkormányzatnak, akkor majd lehetséges lesz a nyugdíjak rovatát is kisebbre szorítani. Ezzel szemben mit tesz a kormány? Hozzájárul a pénzügyi bizottság azon figyelmeztetéséhez, hogy a nyugdíjakat kevesbíteni kell, másfelől pedig kitűzi programmjául a közigazgatás államosítását, a mi annyit jelent, hogy teremt egy új hivatalnokhadsereget, mely természetesen megint nyugdíjra fog igényt tartani. A mi magát a reformot illeti, azzal szemben nagyon különös helyzetben vagyunk. Havak óta halljuk e jelszót, folyton olvassuk a sajtóban, beszéltek róla a ministerek is, a nélkül, hogy az ország mai nap is tudná, hogy tulajdonképenmeddig akar menni a kormány ? Én határozottan kimondom, hogy feltétlen hive vagyok az önkormányzatnak. Én az állami administratiót ellentétben állónak ismerem a közszabadsággal, (ügy van! a szélső haloldalon.) Az önkormányzat a helyi hatóságra nézve az, a mi az egyéni szabadság az egyénre nézve. Önkormányzat nélkül nincs szabadság, ez az én egyéni felfogásom. De a legkülönösebb, hogy a kormánypárti sajtó ez ügyben ránk czélozva, azt mondja: „Most megint szemben fogunk állni az ósdiakkal, kik ellenezni fogják a mi modern felfogásunkat és akadályozni fogják, hogy mi Magyarországból modern államot csináljunk." A közvélemény e félrevezetése ellen a leghatározottabban tiltakozunk. (Helyeslés a szélső balon.) Mert önök vagy nem olvasnak, nem tanulnak, vagy szántszándékkal félrevezetik a közvéleményt. Hiszen a modern állam ma megtagadja az állami administratiót. 45