Képviselőházi napló, 1887. XIII. kötet • 1889. junius 4–november 19.

Ülésnapok - 1887-282

282. országos ttlég november í-án, szerdán. 1889. 325 adóképességéhez mérten járulhasson. (Helyeslés szélső haloldalon.) Ma azonban sajnos, nem vagyunk ebben a kedvező helyzetben. Nekünk egy létező törvény alapján kell meykötnünk az egyezményt, mint t. barátom is mondta, tudniillik az 1868 : XXX. törvényczikk alapján. Meg kell keresnünk azt, hogy vájjon a mostani viszonyok közt, a mai helyzetben képes-e Horvátország beligazgatási szükségleteit fedezni. Pedig nem utalok egyébre, csak az 1885-ik év eredményeire. E szerint — kerek számokban szólva — 12 millió volt Horvát Szlavonországok összes adó-bevétele, a quotaszerinti közösügyi kiadás őt illető része pedig 11,500.000 forint körül volt. Ezt levonva az összes jövedelemből, 500 és néhány ezer forint maradt volna Horvát-Szlavonország belszükségleteire, már pedig senki sem hiszi, hogy ebből Horvátország a maga belszükségleteit is fedezhesse. Ha tehát ez az állapot igy van, szemet hunyni azelőtt nem lehet. Ebből én azt következtetem, hogy kötelességünk nekünk és kötelességük volna a horvátoknak is minden erejükből odahatni, hogy Magyarország a maga önálló államiságát mielőbb elérje s mint önálló, független, gazdasági és egyéb erőiket szabadon kifejthető ország a maga virágzásával Horvát-Szlavonországot kéjjző részének jólétét is szabadon fejleszthesse. Ue ma kötött kezünk van az Áustriával fennálló s Horvátországra is hátrányos viszonynál fogva s ha meg akarjuk a törvényt tartani, kötött kézzel is bele kell menni a pénzügyi egyezkedésbe s ennél nem szabad arra az álláspontra helyezkednünk, hogy mert rossz ez az államjogi viszony, azért horyát testvéreink és Horvátország irányában ellenszenv vezessen. Én rám tehát, mint méltóztatnak látni, a pénzügyi kérdéseknél is több rendbeli politikai okok hatnak közre, melyek arra vezetnek, hogy én ezt a pénzügyi egyezményt elfogadhatónak tartom. Áttérve most egészen a politikai okokra, azok után, a miket kifejtettem, előttem a kérdés igy áll: nem tekintem én azt, hogy létezik-e ma Horvát-Szlavonországban irányunkban az a rokonszenv, a melynek léteznie kellene, nem tekintem én azt, hogy az állapotok Horvátországban politikai szempontból olyanok-e, a minőknek lenniök kellene, hanem egy dolgot tekintek mindig, mikor ilyen kiegyezésről, vagy bármely résznek Magyarországhoz való viszonyáról van szó, azt tudniillik, hogy létezik-e valóságos érdekközösség Magyarország és annak része, Horvát-Szlavonországok között. Ha létezik, ha Horvátországban épen ugy érzik szükségét annak, hogy Magyarországgal a kapcsolat állandóan fennálljon ésbarátságos viszony folytattassék, a mint ez érdeke Magyarországnak: akkor én rám nézve ez a döntő, mert akkor én azt, a mit hazám érdekében szükségesnek Játok, ha nem is termi meg azonnal a gyümölcsöket, a melyeket tőle várok, megteszem, habár áldozattal jár is és ha nem viszonozzák is az illetők ugy, mint kellene. Ez a szempont vezérel engem, t. ház és ennélfogva méltóztassék megengedni, hogy az érdekközösség kérdésére néhány szóval rátérjek. E kérdés megítélésénél, a melyet én szükségesnek tartok, okvetlenül szükséges az is, hogy a történelemtől is kérjem az útmutatást. Egy dolog tagadhatatlan és ez az, hogy már 1848 előtti századokon át fennállott ez a törvényes kapcsolat Magyarország és annak részei, Horvát-Szlavón és Dalmátországok között, sőt még szorosabb volt a kapcsolat régen, mint a későbbi időben. A kapcsolatnak ezen hosszú időn át való fennállása már most az én felfogásom szerint mégis csak tanúskodik annyiról, hogy a magyar korona ezen részeinek érdekei között már régen kellett oly összefüggésnek lennie, a mely azokat eddig tartotta; mert ha nem lett volna, a történelem vas logciája szétszakította volna már ezt a kapcsolatot. Én, a dolog természetéből ítélve is ugy látom, hogy ezen összefüggésnek meg kellett lennie, mert hiszen Horvát-Szlavonországokuak a szorosabb értelemben vett Magyarországgal sok tekintetben csak azonos érdekei lehetnek. Horvátország a maga földrajzi fekvésénél, a maga népességi viszonyainál fogva valóságos gazdasági jólétet csak Magyarországgal kapcsolatban, csak Magyarországgal társaságban érhet el; és viszont, ha arra kerül a sor, hogy az ellenségek ellen kell menni, helyes felfogás szerint neki is mindig ugyanazok lehetnek csak ellenségei, a kik Magyarországnak. Időnkint el lehet ezt az igazságot homályosítani, amint elhomályosul bent az országban is, majd egyes nemzetiségeknél, majd egyes pártoknál is a helyes érzék az iránt, hogy milyen irányban haladjanak : de a történelemben kifejlett érdekközösség, néha rövidebb, néha hoszszabb idő múlva mégis megtermi a maga logicai következményeit. Nyilatkozott ezen érdekkapcsolat hétszázados fennállása 1848-ban. Tekintsük csak azt, t. ház, hogy 1848-ban nagyon sok része voltHorvát-Szlavonországoknak, a mikor annak, a kinek ma szobra áll Zágrábban, akasztófák felállításával kellett a népet kényszeríteni arra, hogy magyar testvérei ellen jöjjön. 1848. után Horvátország az absolutismus, a reactió, a magyarellenesség szolgálatában állott. Mi lett a következése? Az, hogy azőszabadságuk a mienkkel együtt elveszett; az, hogy reájuk erőszakoltatott a germanisatio, épen ugy, mint miránk ? Mi ebből a tanulság ? Nagyon sajnálom, hogy horvát testvéreink ezt gyakran szem elől tévesztik. I Az, hogy nekik szabadságuk csak a magyar sza-