Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.
Ülésnapok - 1887-253
244 253. országos ölés május 26-án, vasárnap. 1889. sen képzett tanítónak arra, hogy az élet gondjai ellen biztosittassék, kivált, ha az Isten gyermekekkel áldotta meg, magát némileg megvédje. A tanítókat s a tanítónőket pedig nagyon ajánlom a mélyen t. közoktatásügyi minister ur figyelmébe, mert a ki valaha azt a keserű kenyeret ette, a visszaélésekkel akárhányszor ok nélkül találkozott, az tudja, hogy minő nehéz az a tanítói pálya. Én, mint szegény árva ember, részese voltam ennek, miután én képzett tanító is vagyok, igy tehát kötelességem hozzászólni e kérdéshez. Következésképen jó lélekkel mondom, hogy mim den krajczár, minden fillér, mely akár a nevelés fokozására, akár pedig az özvegy tanítónők és árvák segélyezésére kiadatik, olyan üdvös befektetés, melynek kamatait a nemzet fogja élvezni. A tanfelügyelőintézménynyel, azt hiszem, szintén időszerű foglalkozni. Méltóztassék elhinni, t. ház, nem személyes tekintetek késztetnek a felszólalásra, hanem a tapasztalatok, melyekkel gazdagodtam, hogy ez az intézmény igy, a hogy van, nem sok hasznot hajt, hiszen akármit rendel, nincs neki végrehajtó hatalma, nincs végrehajtó orgánuma s a legjobb törekvéseknek is meg kell hiúsulni. E helyett, azt hiszem, észszerűbb volna olykép intézkedni, mint most a pénzügyminister ur intézkedik a pénzügyi administratióról; hogy az a tanfelügyelő olvasztassék be a megyei életbe és ne épen tanfelügyelő legyen, hanem legyen más foglalkozása is. Már csak azért 3—4 embernek fizetni és lakbérfizetéseket teljesíteni, hogy statisztikai adatokat gyűjtsenek, nem volna észszerű, hanem legyen annak a megyei életben oly biztos megállási pontja, hogy tisztán a népnevelés ügyeivel foglalkozván, az ő intézkedéseit és rendeleteit a községek végrehajtsák, mert azt látom és tapasztalom, hogy kimutatást csinálni azokról a mulasztásokról, hogy hányan nem mennek iskolába stb., hiába való munka, kár a papirt fogyasztani érte és megírásával az időt tölteni, mert ha a szolgabíró jóra való ember, akkor végre lesz hajtva a dolog, a mennyiben pedig a szolgabíró csak ugy veszi a dolgot, hogy se teszem, se veszem, ott vesznek azok el az acták közt eredménytelenül ; de különben is a tanfelügyelői intézménynek, nézetem szerint, olyannak kell lennie, hogy azok a képzettebb, műveltebb, az irodalomban is jártasabb tanítók bizonyos Parnassusnak tekintenék, hogy tanfelügyelő nem lehet más, mint a tanítói mezőn kitűnt irodalmi és nagy tehetségű tanítók. Hanem fájdalommal kell constatálnom, hogy idáig a mélyen t. közoktatási kormányzatok egymásután nem azt keresték, hogy tudja az a tanfelügyelő, hogy mi az alany, mi az állítmány, hanem azt, hogy tud-e lenni jó korteseszköz. (Derültség jobbfelől.) Erre nincs a közoktatási minister urnak szüksége, hiszen a minister ur tárczája felül áll minden korteskedési manőveren. A vallás és népnevelés korteskedést meg nem tűr, ez az én felfogásom. Elnök (csenget): Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy már régen elNagytuk a tanfelügyelők tételét. Csatár Zsigmond: Mindjárt bevégzem. Van nálam egy levél, ez (mutat egy levelet) a szegedi tanfelügyelőtől származik, mely a csongrádi tantestülethez van intézve, hogy minden követ megmozgasson, hogy független Magyarországnak hive meg ne választassák képviselőnek. Nálam van a levél, akármikor szolgálhatok vele. Csongrádi tantestülethez intézte. (Felkiáltások jobbfelöl: Ö maga irta!) Maga sajátkezűleg irta s nálam van a levél. (Zaj jobbfelöl. Felkiáltások: Nem ide tartozik!) Engedelmet kérek, ez ide tartozik, azért állít a t. közoktatásügyi kormány az ügyek élére tanfelügyelőt, hogy tisztán a népnevelés ügyével foglalkozzék, de minden korteskedéstől óvakodjék s attól tartózkodjék. Pestvidékén, t. ház, szép lendülettel indult meg kivált a sváb polgárokban a haza iránti kötelességérzetének ténykedése, mert mondhatom, hogy a magyarosodásnak meglehetős mértékét találni a községekben s csak egy a baj és ez megfigyelendő baj s kérem a t. minister urat, hogy méltóztassék e tekintetben rám figyelni. Most legközelebb ismétegy kis újítást akartakadologban. Feláll egy atyafi s azt mondja: Urak! Nem szükséges ám itt magyarul tanítani,már mit okoskodnak itt az urak a faluban, mikor a kormány maga elrendelte, hogy németül kell tanulni. (Derültség.) Kérem a t. minister urat, hogyha valaha még rendelni akar, miután az oly dolog, hogy az autonóm középiskolákban ugy sem tudja elfogadtatni, ezeknek a szegény pápista pária-féle középiskolai igazgatóknak csak súgja meg, de ugy, hogy az újságírók meg ne tudják, (Derültség) mert a mennyit használni vél Bécsnek, bizonyára százezer annyit árt Magyarországnak. Ez igy van. Igy azután természetesen nehezen mennek a dolgok, mert mondom, most már nemcsak azt beszélik a vizsga alkalmával, hogy hiszen, miután most németül kell tanulni, hát németül kell a tanítóknak énekelni és feltámadást tartani, hanem Harasztiban hangok emelkednek fel, hogy „minek magyarosítani, hiszen maga a kormány is németül akar taníttatni". Itt Pestvármegyében mindig meg volt a közszellem arra, hogy a nemzeti ügy iránt lelkesüljenek a különböző nemzetiségűek. Ha méltóztatnának megtekinteni — bárki is, a ki ismeri, igazat adhat — Kakucs-Hartyán és Örkény községeket, azt látnák, hogy ezek az emberek, a kik vagy svábok vagy tótok voltak, ma hála legyen a jó istennek, magyarul imádkoznak s énekelnek, a mint tisztán magyarul írni s olvasni is tudnak, ha vannak is öregebbek, a kik tótul beszélnek, de
