Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.

Ülésnapok - 1887-248

104 248. országos ülés májns 2l-én, kedden 1889. lását; felkarolását épen azon szempontokból, melyekre jelenleg a közoktatásügyi minister ur rámutatott. O nem érhette meg kedvelt eszméjének valósulását, de a hálás emlékezet nem feledkezik meg az eszméknek bár egyszerű harczosáról s én kötelességenmek tartom tisztelettel emlékezni meg a kisdedóvás terén oly kitartással folytatott felszólalásairól. Más oldalról pedig üdvözlöm a minister urat az alkotásnak immár kezdetén, üdvözlöm nemcsak azért, mert programmjában megmutatta a czélt, melyet elérni akar, hanem azért is, mert egyszersmind rámutatott az eszközökre is, melyek által azon ezélt elérni óhajtja, nyíltan és határozottan kijelentvén, hogy az állam financiális erejével pótolni fogja, a mi az egyesek és a társadalom erejét túlhaladja. A mi pedig a t. közoktatásügyi minister ur tanügyi programmjának 2-ik pontját, az elemi oktatást illeti, itt már, bármennyire óhajtanám, de ezt hasonló örömmel nem fogadhatom. Hogy hü legyek, méltóztassék mégengedni, hogy a programm e részét felolvassam (olvassa): „ Az elemi oktatást illetőleg köztudomású, hogy még mindig nincs elég elemi iskolánk s hogy a tankötelesek jelentékeny száma még mindig nem nyer elemi oktatást, hogy a tanítók egy részének képesítettsége még mindig hiányos és hogy a tanítók fizetésének ügye még mindig kellően rendezve nincs." Ez, t. ház, nem egyéb, mint a létező bajoknak nyilt és őszinte feltárása. De azután hiába keresem a programmot, hogy minő módon fog történni e bajok orvoslása. A programm helyett egy felsóhajtó jelt találok csupán s talán azért, mert még maga a közoktatásügyi minister ur sincs kellőleg elhatározva, hogy vájjon e bajokat minő eszközökkel orvosolja majd. Én legalább ezen szempontból akarom bírálni a programm hiányát és megállok itt, mert bevallom, hogy jelen költségvetési tárgyalásunk alatt a, legnagyobb bajt, melyet haladéktalanul orvosolni kell, itten találom. Ezen baj orvoslására a múlt tapasztalataiból merített igénytelen véleményemet egész tisztelettel előterjesztem. (Halljuk!) Ha visszatekintünk t.háza múltra, b. Eötvösnek néhány évi ministerségét ezen a téren ugy tekinthetjük, mint a nemzeti lelkesedésnek korszakát. A törvényhozás lelkesülten sietett megalkotni az 1868-iki XXXVIII. törvényczikket; a képviselőház csaknem egyhangúlag szavazta meg azt. Megalkottatván a törvény, künn a törvényhatóságok, községek és magánosok lelkesedéssel fogtak hozzá azon törvényt valósítani, életbeléptetni. Ugy a törvényhatóságok mint a községek és magánosok épen nem kicsinyelhető áldozatokat hoztak. A társadalom erősebben volt áthatva a lelkesedéstől, az már nemes <k kötelezett, hanem egyszersmind ingyen iskoláztatást is követelt. A tanítóknak legnagyobb része elérkezettnek vélte az általa rég óhajtva várt jövőt, remények, sÖt némelyek keblében valódi ábrándképek keltek. Ámde, t. ház, alig kezdődött meg e törvény végrehajtása, alig kezdett kidomborodni az alkotás, a lelkesedés csakhamar véget ért, a községek megdöbbenve állottak meg, a törvényhatóságok legyőzhetetlen akadályokkal találták szemben magukat, a magánosok és tanítók reménye és ábrándképe lassankint szétbomíadozni kezdett s ma, fájdalom, már ott vagyunk, hogy azon lelkesedés, melyet Szathmáry György t. képviselő ur említett, a társadalom keblében nagyon, de nagyon kialudni kezd, (Ugy van! a szélső oaloldalon) a remények és ábrándképek pedig csaknem a megcsalódás keserű érzetévé változtak át. Tapasztalta ezt, t. ház, boldogult Trefort Ágoston ministerségének már kezdetén. Lépésről-lépésre xVjabb akadályokba ütközött, különböző követelmények s viszonyokkal kellett folytonosan birkóznia s különböző viszonyokkal kellett szerencsésen vagy kevésbé szerencsésen, mondhatnám, napról-napra megalkudnia. Ezen körülmény volt az, a mely elemi oktatásunk terén az ő tanügyi politikáját a kapkodás színezetével ruházta fel, azon kapkodás színezetével, melyre e házban tegnap is történt czélzás, azon kapkodás színezetével, melyet én is e házban többször támadtam, mely ellen mi, e párt tagjai, sokszor küzdöttünk. De én azért támadtam, t. ház, mert azon pillanattól fogva, midőn boldogult Trefort Ágost ezen térre lépett, tanügyi eljárását az elemi oktatás terén egészen az opportunitas politikájának rendelte alá. Én, t. ház, tanügyi téren az opportunitas politikájával megbarátkozni nem tudok. Ha tanügyi téren czélt akarunk érni, kicsinyes alkudozások helyett tudnunk kell — és az államnak kötelessége — azon nagy czélokért áldozatokat hozni. Büszkén hivatkozom arra, hogy azon párt, melynek egyik igénytelen tagja vagyok, a költségvetések tárgyalása folyamán egyetlenegy összeget sem tagadott meg, mely e házban tanügyi czélokra kéretett, sőt egyes tagjai több alkalommal hangoztatták e házban, hogy ha más, szerintünk kevésbé fontos, sőt talán nem is szükséges kiadások fedezésére hitelműveletek, az állam javainak eladása árán is volt pénz, akkor tanügyi czélokra pénznek lenni kell. Ezt kimondták e párt tagjai több alkalommal és igy azon meggyőződésben vagyok, hogy egész következetesen járok el, ha a jelen alkalommal, a múlt tapaszt ilatain okulva, reá fogok mutatni azon nagy akadályra, a mely ezen téren előttünk áll, a mely elemi oktatásunk fejlődését immár nemcsak gátolja, hanem, fájdalom, veszélyeztetni kezdi. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház! Ezen akadályt én színezni nem akarom. Minden szinezésnél sötétebben tünteti azt fel az előttünk fekvő költségvetési előirányzat.Ugyanis a ministeri jelentés I. kötetének 34. lapján olvas-