Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.

Ülésnapok - 1887-247

94 247. országOB ülés május 20-án, hétfőn. 1889. maga az állam ad rá némileg jó példát, hogyan kell a tanítók társadalmi tekintélyét megalázni. A hol kincstári birtokok feküsznek,ahol a földmívelési ministerium a kincstári birtokok kegyura, ott a tanítók egy rangba helyeztetnek az erdőőrökkel, azzal a különbséggel, liogy az erdőőr fizetése nagyobb, mint a tanítóé. Ez nem statistika, hanem az élet a maga szennyével és nyomorával. Ezek az állapotok, a melyekre rámutattam, nemcsak tűrhetetlenek, de reánk nézve mélyen megalázók. Az angol népoktatás fejlesztésével a parlament egészen másképen járt el. Midőn az an^ol népoktatást 1870-ben törvényileg rendezni akarták, ezt megelőzőleg a parlament egy bizottságot küldött ki a saját kebeléből. 10 éven keresztül tanulmányozta e bizottság a nép erkölcsi és szellemi viszonyait; nem elégedett meg a statisti kával, ugy szerezte be az adatokat gyakorlatiing s 10 évi munkálkodásának eredményét „Edueation commission reports" czím alatt terjesztette a parlament elé. Ezen adatok alapján épült fel az angol népoktatási törvény, melyet 1870-ben szentesítettek és reá úgyszólván három egymás után következő évre, 1872.. 1873. és 1876-ben újra revidiáltak. Először is a tanítók fizetésének minimumát 70 font sterlingben állapították meg, mely a mi törvényeinkben előirt, de gyakorlatban meg nem tartott tanítói fizetésünk congruájának több mint kétszerese. 1870 ben, midőn a törvényt szentesítették 1,879.000 gyermek számára volt az iskolában hely. Kilencz évre reá 4,142.000 gyermek járt az iskolába. Akkor, midőn a törvényt szentesítették, 28.000 tanító volt, reá 9 évre már 79.000 tanító volt. Ezek eredmények, melyekre az egyesült királyság sokkal büszkébben tekinthet, mint mi az Uchatius-ágyukra, vagy akár az annyi pénz- és véráldozat árán letiport Boszniára. Szomorúan kell bevallanom, t. ház, hogy a mi társadalmunk a közoktatás, a népnevelési kérdések iránt meglehetősen közömbös és igy Szathmáry György t. képviselőtársamnak ellent kell mondanom. Megvallom, hogy az óvodák létesítése tekintetében társadalmunk némely helyen egyleti tevékenységet fejt ki, de a népnevelés tekintetében hiányzik az általános társadalmi támogatás. A társadalom nem siet az államnak segélyére culturalis tekintetben. Társadalmunknak egyik jellemző vonása, hogy hiányzik nála a culturalis czélok iránti áldozatkészség s azon társadalmi öntudat, hogy tanügyi czélokra adakozni publica honestas. Mi, sajnos, de tényleg mindent az államtól várunk. A népnevelés terén a társadalmi és egyleti munkálkodásnak nagyon kevés nyoma van. Az a társadalmi támogatás, mely Angliában, Schweizban és NémeTörszágban segélyére siet az államhatalomnak culturalis missiójában, nálunk nincsen meg. A schwajczi Bund, a német Schulverein, az angol The British and foreign school society, vagy a ' National society hatalmasan segélyezik a kormányt culturalis feladatainak teljesítésében. Sőt a népoktatásnak nálunk nemcsak társadalmi, de némileg felekezeti ellentétekkel is kell megküzdenie. És azon éles ellenszenvek bénító hatása, mely az iskolaügyben az állam és a felekezetek közt fennáll, tanügyünkön nagyon is észlelhető. Én azt hiszem, helyes okát tudnám adni annak, hogy az állam és egyház közt az ellentét miért oly nagy az iskolaügyben, hogy mért fogadják olyan ellenszenvesen az állam beleavatkozását a felekezeti iskolák ügyében. Én ennek nemcsak okát tudom adni, de ezen ellentétes érdekek harczában szerintem a felekezetek álláspontja az igazolt. Nem kívánom, hogy nekem a priori igazat adni méltóztassék, csak arra kérem a t. házat, méltóztassék érveimet komoly figyelemre méltatni és azután ítélni. Nem hiszem, hogy oly éles és egész vonalra kiterjeszkedő harcz fejlődött volna ki az egyházak és felekezetek részéről az iskolák érdekében, ha a tanügyi kormányzat kezdetben megtalálta volna a helyes utat és az állami és felekezeti érdekeket közös alapokra tudta volna helyezni. A 70-es években, mikor szokás volt jelszavak után indulni, a közösügyi kormány néhány túlbuzgó közege azt hitte, hogy az iskolák kérdésében a czél nem a jó iskola, hanem az iskolának állami vagy közös jellege. Ily helyzetben természetes az, hogy maguk a felekezetek rendkívül féltékenyen fogadták az állami beavatkozást, nyugtalankodtak, mert azt hitték, hogy a tanszabadság érdekei komolyan veszélyeztetve vannak és miután a küzdelem hevében a tanügyi kormányzat túlbuzgó közegei eljárását nem desavouálta, jogos volt a felekezetek azon feltevése, hogy a tanügyi kormányzat az iskoláztatás ügyét a felekezetek kezéből kivenni és e téren való működésüket megszüntetni szándékozik. Ily helyzetben a leghasznosabb szolgálatot a tanügy fejlesztésére nézve azzal tenné a tanügyi kormány, ha az ellentéteket az állam és a felekezetek közt lehetőleg kiegészíteni törekednék s az állami és felekezeti érdekeket a k özoktatás terén közös actióra birná. Ez a lépés annál szükségesebb, mert a közoktatás érdeke megkívánja, hogy a felekezeti érdekek a közoktatási érdekekhez simuljanak s eképen egyház és állam egymást a népcultura terén kölcsönösen elősegítsék. Meg kell győzni a felekezeteket arról, hogy a kormányt nem az a czél vezeti, hogy a népiskolák államiak vagy községiek legyenek, hanem az a czél, hogy a tanügyi követelményeknek megfeleljenek. Mert az, hogy ezen iskolák államiak, községiek, vagy felekezetiek, az államra nézve, azt hiszem, teljesen közömbös. Tehát a czél csak az, hogy a népiskolák a közmívelődés egészséges orgánumai legyenek és azon paedagogiai postulatumokat, követelményeket respectálják, melyeket az állam nép' oktatási normaként felállít. A tanügyi kormánynak