Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-239

agg 230- országos iiJés msijns 10-cn, péateken. 1889. 210,000 frtnyi állami normál segélyen felül 35,300 frtnyi túlkiadást kérnek, holott a kormánybiztos főfeladata, elsőrendű kötelessége az vala, hogy a második évben már a normál budgettel beérje, miután a kibontakozásra,' terhes szerződések megváltására tetemes külön költségeket is kapott. Csak a főfeladat elérésének reményében lehetett elnézni azt a kormányzati különösséget, hogy a végrehajtó és ellenőrző közeg ugyanegy személy, vagyis, a ki intézkedik a színházaknál mint kormánybiztos, ugyanaz ellenőrzi ez intézkedéseket mint államtitkár. Ha a mi pénzügyeink ma már általán véve fényesen állanának, akkor egy nagy művészeti intézet évi költségvetésében 35,000 frt túlkiadás nem volna valami nagy szemrehányásra méltó teher; de midőn tényleges viszonyaink közepett minden forintnak elég sok jó helye akadna s midőn oly gyakran halljuk, hogy a kérés, kívánat teljesítése óhajtandó, de hiába, nincs rá pénz: akkor lelkiismeretesen számba kell venni minden olyan összeget, melylyel egyik-másik culturális szükségen segíthetnénk, vagy legalább enyhíthetnénk. Például e túlkiadás összegével föl lehetne építeni hét népiskolát, a hol még nincs. Vagy körülbelül segíthetnénk vele ama meg-megújuló panaszon, hogy a vidéki polgári iskolák tanárai kénytelenek szűkre szabott fizetésükből jókora összeget csatolni a száz forint lakbérhez, mert ennyiért egyetlenegy vidéki városban sem lehet, kivált családi szállást kapni. Vagy jó volna ez összeget, mint jelentős részletet ahhoz a máshol megtakarítandó pénzhez csatolni, melylyel javíthatnók némileg az alsóbb bírósági személyzet fizetését, mit nemcsak a méltányosság sürget, hanem az igazságszolgáltatás tisztaságának érdeke s az alsóbb igazságszolgáltatók anyagi békéje is. Szóval a mi körülményeink közt 35.000 frt sem kis pénz, kivált oly rovatná], hol a kormány egy megbízottja arra vállalkozott, hogy a rábízott intézet pénzbaján rövid idő alatt gyökeresen segít s e czímen nem szaporítja többé az állam terhét. S nézetem szerint nem is az összeg a fődolog, hanem az elv sérelme. Elv az, hogy a normál-budgettel ki kell jönni. Ez elv ellen van a túlkiadás, melyet ha hallgatagon nézünk el, a mai összeg majd megnővekedhetik jövőre. A pénzügyi bizottság — egész tisztelettel legyen mondva — a kitűzött czélból a normalbudgettől való eltérést nem vette elég szigorúan s jelentésében azt az igen kényelmes motiválást is használta, hogy a bizottságnak nem lehet feladata az ojteraház aprólékos ügyeivel foglalkozni. Bizonyos, hogy sem a bizottság, sem a ház nem foglalkozhatik az ízlés és személyzet kérdéseivel, de foglalkozniuk kell minden olyan okkal, melynek okozata pénzügyi előny vagy hátrány. Kénytelen vagyok magam is megszavazni a túlkiadást, melyet már el is költhettek, de azt szigorúan meg kell követelnünk, hogy jövőre a főczéltól, a normalbudgettől ne legyen eltérés. (Helyeslés.) Voltakép érzem, hogy nekem a túlkiadást nem lehet erősen kárhoztatnom, mivel a múlt költségvetés tárgyalásakor e házban előre kijelentem, hogy nem hiszek a normal-budget sikerében. Nem mintha nem volnék arról meggyőződve, hogy rátermett emberek 210,000 frt állami, 160,000 frt fejedelmi, összesen 370,000 frtnyi évi segélylyel ne tudnának viszonyainknak megfelelő és a közönséget vonzó operát szervezni; hanem, mert ismerem a házi kezelés meggyökerezett bajait 8 a kikerülhetetlen sok tekintetet, melyekarra késztenek, hogy együk és etessük, a míg csak lehet, a szappant is, melyet szalonnaként vettünk meg (Derültség) s nem engedik, hogy igazgatást és felügyeletet egyaránt a szakértelem biztos alapjára fektessük. Ha meg volna bennem a rechthaberei hiú, fanyar természete, most bizonyos elégtétellel mutathatnék a kért túlkiadásra ; de mivel állami teherről van szó, szerfölött sajnálom, hogy a költségvetés e tétele nem ellenem bizonyít. Azt bizonyítja, hogy hiába a jószándékú takarékoskodás, ha a reform csupán számhivatali száraz munka s nem élteti olyan lélek, mely termékenyít s az intézetet sokkal jövedelmezőbbé bírja tenni: akkor megint csak előttünk áll a követelő túlkiadás, mely ha most nem is nagy, de mindenesetre elég, kivált ha hozzászámítjuk azt is, hogy az operaházi kölcsönök évi törlesztését, mely 27,750 frt s melyet ezelőtt magából a nagyobb segélyezés összegéből fizettek, ezúttal áthelyezték a belügyi tárczák más rovatába, amivel kétségkívül könnyült az operaház költségvetése/de teljességgel nem könnyült az állam terhe, mert a különbség csak annyi, hogy eddig a kincstár bal vállát nyomta, ezentúl pedig a jobb vállát fogja nyomni. Azt bizonyítja továbbá a túlkiadás, hogy ilyenek ellenében valódi biztosíték csak egy van: a bérleti rendszer, melytől azonban döntő köreink nagyon fáznak, noha a minden tekintetben nagyobb fontosságú nemzeti színházat is egyszer, a negyvenes évek közepén ép a Bartay féle bérlet nemcsak az elbukás catastrophájától menté meg, hanem ez adta meg neki a későbbi fölvirágzás számos föltételét is. A belügyministeri indokolásban, melyen a legelső pillanatra meglátszik, hogy nem a mostani ideiglenes belügyminister ur keze munkája, azt a kecsegtetést olvassuk, hogy az idei túlkiadás a jövő évben remélhetőleg meg fog szűnni. Remélhetőleg ! Nagyon szívesen osztoznám én is e jó reménységben, ha attól nem tartanék, bogy ugy járok vele, mint az egyszeri ember az útszéli csárda e biztató feliratával: „Ma pénzért, holnap ingyen!" Hitt neki s ma bőven költött a holnapi ingyen bor reménysége fejében, mignem másnap