Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-238

268 238. országos ülés májns 9-én, csütörtökön. 1889. mely munkaerejét és tevékenységét egész mérték ben veszi igénybe s igy a legjobb akarat mellett sem tudhatja belügyeink számos miseriáit orvosolni, de mert tudom, hogy érzékkel bir a nemzeti élet erőteljes lüktetése iránt, még is előadom a lelenczügyre vonatkozó észrevételeimet azon föltevésben, hogy talán ily ideiglenes minőségében is foghat valamit kezdeményezni, mert itt nem szükséges semmi nagy pénzáldozat, itt csak jóakarat és kötelességérzet szükségeltetik arra, hogy e haza fiainak ezrei megmentessenek az idegen elemekbe való beolvadás és e hazára nézve való elveszéstől. Azért választottam e minden igaz magyar ember érdeklődését parancsolólag követelő fontos ügy előadására a belügyi táreza általános tárgyalását, mert a részletes tárgyalás nálunk csekélyebb figyelem közt szokott folyni, már pedig e tárgy oly nagy fontossággal és jelentőséggel bir, hogy a magyar törvényhozásnak egész figyelmét méltán magára vonhatja. Bátor vagyok azért mindenekelőtt a lelenczügynek, hogy ugy mondjam, nemzetközi viszonyait pár rövid vonásban érinteni s azután a mi speciális szempontunkból megvilágítani. A lelenczek megmentésére irányuló törekvés egyidejű a keresztény vallással, Krisztus, a nagy világ-reformator, kit méltán nevezhetünk az emberiség üdvözítőjének —volt az elNagyatott kisdedek első védnöke, ő monda, hogy bocsássátok hozzám a kisdedeket; a keresztények és keresztény államok követték és követik az ő kezdeményezését, így például Olaszországban 35,000 lelenczet táplálnak, nevelnek államköltségen s tesznek a társadalom és a haza hasznos tagjaivá. Spanyolországban a főpapok, érsekek, püspökök gyakorolják e keresztényi erényt, hűn követve Krisztus tanait, még jutalmat is tűznek ki a lelenczek beszolgáltatóinak, azokat táplálják, nevelik, elhelyezik. Nálunk is megtehetnék ezt, ami sokkal gazdagabb s roppant elkölthetetlen jövedelmekkel rendelkező főpapjaink, állíthatnának székhelyeiken lelenczházakat, az igy megmentettekből neveltethetnének egyházi szolgákat, tanítókat, apáczákat s nem lennének arra utalva, hogy külföldről importált idegen apáczákkal és jezsuitákkal áraszszák el nevelő intézeteinket. Akatholikus egyház democraticus szervezetével ez nagyon is összhangban lenne s legnagyobb részben nevelésügyre kapott nagy birtokaik jövedelmét üdvösebben s az adományoknak megfelelőbben nem hasznosíthatnák s minden önmegszorítás nélkül kieszközölhetnék azt, a mit a sokkal szegényebb viszonyok közt élő Spanyolországban látunk, hogy ott igaz állami támogatás hozzájárulásával is 49 !elenezdiáz és 100 kisegítőben 50,000 lelencz láttatik el és neveltetik fel. A mindenben elől haladó Francziaországban már a középkorban egy külön szerzet: a szentlélekszerzet foglalkozott a lelenczek ápolása és fel nevelésével; utóbb e szerzet teendőit az ugyneve" zett Muison de eouchék vették át, melyeket már 1670-ben az állam vett gondozása alá s azokban már a XVIII. században 60,000 lelencz ápoltatott és neveltetett, most még sokkal behatóbb gondoskodás fordittatik a lelenczügyre, az állam megbízottjai vidéken helyezik el a lelenczeket, az 1877-iki Roussel-féle törvény értelmében külön állami felügyelő hivatalok gondozzák, ezek választják a dajkákat, hetenkint megvizsgálják, betegség esetén gyógykezeltetik, a halálozást szigorúan ellenőrzik, a jó ápoló dajkákat jutalmakkal ösztönzik. A költségek Vs-ét az állam, Ve-ét a községek fedezik. Egymaga Paris városa évente 4V* millió frankot fordít az elNagyott, szülőtlen és árva gyermekek ápolására. Belgiumban Francziaországéhoz hasonló viszonyok vannak. Angliában 330,000 gyermeket ápol és nevel az állam és társadalom, még a humanitárius kérdésekben legérzéketlenebb Muszkaország is 70,000 lelenczet gondoz államilag; Románia, Görögország, sőt Montenegró is gondoskodik lelenczeiről. Austria Bécsben, Prágában tart fenn nagyszerű lelenczházakat, leginkább hazánkból nyert pénzen. Csak hazánk marad minden civilisált, sőt civilisálatlan állam mögött, itt még a távol középkor vallásos gondoskodása sem pótolja az állam vétkes közönyét, sőt még onnan is inkább szaporítják a világba kidobott lelenczek számát. Pedig nálunk nem hiányzik a társadalom érdeklődése, egyes jótékony s emelkedett lelkületű egyénei meghozták kezdeményező áldozataikat. Sándor István már 1815-ben 10,000 frtot adományozott, a mi 200,000 frtra nőtte ki magát s ha jól tudom, a belügyministeriumban kezeltetik; a Nádasdy és Ordody-féle még nagyobb alap nyomtalanul eltűnt. Vécsei és neje nemrég 100,000 frtot hao-vománvozott lelenczházra. Az örök időkre dicső emlékű Rock Szilárd egy félmilliót Nagyományozott oly módon, hogy az e czélra felhasználható. Jótékony egyesületek foglalkoznak e kérdéssel. A jótékonyság védangyalai: a nők is működnek, bölcsődék, gyermek-menedékhelyek alakulnak, csak az egy fővárosi 600 gyermeket ápol, ebből 100-at saját költségén. A fehér keresztegylet is e téren kis eszközökkel, de eredményesen működik. A mi szegény társadalmunk tehát tesz, a mit tehet; de az állam, illetőleg az annak nevében működő kormány mit sem tesz, sőt évente 70,000 írt praemiumot fizet az osztrák lelenczházakba, hogy néhány ezer magyar lelenczet kivetkőztessenek nemzetiségéből. De nemcsak az állam adja e rabszolga-adót, hanem a törvényhatóságokat, községeket rászorítja egy kiszámíthatlan mennyiségű ily szégyenbér fizetésére. E tekintetben gondosan elrejtik előttünk a