Képviselőházi napló, 1887. XI. kötet • 1889. április 6–május 15.

Ülésnapok - 1887-232

102 23-2. országos ülés május 2-án, csütörtökön. 1889. tartás érdeke követeli, azt fogják mondani Berlinben: „Nagyon sajnáljuk, de a mi viszonyaink nem olyanok, hogy segíthessünk.« Adja az Isten, t. képviselőház, hogy én e pillanatban olyat mondjak, a mi bekövetkezni nem fog; de mégis kel], hogy 453 képviselő közül találkozzék csak egy is, a ki ezt kimondja, hogy a naplóban helye legyen annak, a mit mondottam; mert én nekem hazafiúi aggodalmaim vannak és ezen aggodalmaim nyomása alatt talán elvesznék, ha a t. képviselőháznak azokat el nem mondanám. Megvallom, t. képviselőház, hogy én aministerelnök urnak külügyi politikáját csak akkor tudnám teljes odaadással és határtalan bizalommal dicsőíteni és ünnepelni, ha akkor, midőn ő egyetértve gróf Andrássy Gyula úrral, ezt a szövetséget létrehozni iparkodott, azt mondotta volna, hogy mielőtt az olaszokkal is megkötjük ezt a szövetséget, szükséges, hogy Austria-Magyarország tegyen kezdeményezést Burkusországgal (Derültség) vagyis Poroszországgal, hogy a lengyel tartományokat önként, a maga eredetiségében a lengyel állam helyreállítása czéljából, átengedje. Oroszországot kötelezni kellett volna arra, hogy Orosz-Lengyelországot adja át, ha ezt nem akarja tenni békésen, arra való ennek a két nagyhatalomnak a fegyveres ereje, hogy e fegyveres erővel is iparkodjék Lengyelországot helyreállítani. Ez azon politikai tényező, mely által a muszkától! félelem örök időkre el lett volna enyésztetve, mert a lengyel hazaszeretete épen olyan, mint a milyen a magyaré, vallása pedig különbözik az éjszaki nép vallásától; s ezt kérem, méltóztassanak nagyon megfigyelni, mert ha például a Duna mellékén lakó szerbek görögkeletiek nem volnának, nem volnának egy valláson a pétervári hatalommal, méltóztassék elhinni, sohasem kellene attól félni; de mivel azok a népek a muszka czárhan pápájukat tisztelik, nagyon természetes, hogy ez a vallási mythos őket egyesíti; mig ellenben a lengyelek más hiten vannak, de van is okuk érezni, sőt századokon át meg nem bocsátani mind azon rettentő bűnöket, meghurczoltatást és megkinoztatást, a melylyel a muszka hatalom őket illette. Azt hiszem, soha, de soha a muszkákkal meg nem egyeznék a lengyel hatalom, sőt meg vagyok győződve, hogy szivesen ajánlaná magát a magyar király jogara alá és akkor azt hiszem, hogy ott majdnem 30 milliónyi, itt 17 milliónyi, tehát összesen 47 milliónyi nép elégerővel birna arra, hofrv az többé szövetségeseket ne keressen, hanem népeinek boldogságában, megelégedésében, jólétében találja fel azt a támaszt, mely a megpróbáltatások napjaiban sokkal többet ér, mint az idegen hatalmak által igért, de meg nem tartott szavak. Ha már ezen egyetlenegy szempontból vizsgálatom tárgyává teszem a jelen külügyi politikát, lehetetlen, hogy ezen, a hazára óriási terhet rovó költségvetést elfogadjam. De nem fogadhatom el, t. képviselőház, másrészt azért sem, mert a pénzügyi állapotok nálunk oly rothadt viszonyokat teremtettek, hogy nem egyszer van kitéve a szegény ember annak, hogy az egyszer kifizetett pénzt 3—4-szer is követelik tőle és ha az a szegény ember, kivált a föld népéből való, véletlenül elveszíti fizetési bárczáját, beszélhet a mellett, a ki a mit akar, 3 —4-szer is beveszik azon a már régóta lefizetett összeget. Sok reményt kötök a t. pénzügyminister úrhoz, mert hitem és meggyőződésem, hogy oly hosszú gyakorlat és közszolgálat után nekem igazat ad arra nézve, hogy e tekintetben számos és számos panasz merült föl; hát még mennyi oly baj van, melyek a ministeriumhoz fel sem kerülnek, a melyek jóformán elhallgattatnak, mert az a szegény ember hiába jár 2—3-szor utána, nem talál igazat. Ha pedig fiscálishoz megy, mindjárt 5—6 forintjába kerül. Inkább megnyugszik tehát sorsában és abban Nagy mindent. De nekünk, kik ide vagyunk küldve az országgyűlésre kötelességünk odahatni, hogy a szegény embernek a 10 krajezárja, mert az neki nagy pénz, épugy megkíméltessék bizonyos zsarolásoktól, mint a dúsgazdag százezrei; kötelességünk, hogy mindnyájunk nyugalmát, békéjét az állami pénzügyi közigazgatási közegek bosszújától, secaturájától megmentsük; kötelességünk oda hatni, hogy olyan állami közigazgatás hozassék be, a mely mellett senkinek feljajdulni oka ne legyen. Következéskép ezért rá kell mutatnom azon anomáliákra, szerencsétlenségekre és veszélyekre, melyek országszerte divatoznak. Hiszen már annyira jutottunk a pénzügyi közegek lelkiismeretlen secaturájával, hogy maholnap elmondhatja a polgár, hogy született, adót fizetett és meghalt. Már pedig nekünk egy magasabb functio, nemesebb hivatás is jutott osztályrészünkre, mint az, hogy örökösen adót fizessünk, seciroztassunk annak megfizetése alkalmával: az, hogy ezen országban megelégedésben élhessünk és nyugodt szívvel fizessük meg az államnak, a mivel annak tartozunk. Egy dologért kétszer senki zaklatva ne legyen. Most azt sem tudja az ember, hogy pénzügyi tekintetben ki a főnöke. Egy községi jegyző megcsinálja az adókimutatást, az adófelügyelő beviszi a közigazgatási bizottságba, nem is törődik azzal senki, mert a közigazgatási bizottság — engedje meg a t. ház — sem hal, sem hus; a mit akar a referens, a főispán, azt keresztül viszik. így aztán ez az egész közigazgatási bizottság csak czím, de elég arra, hogy a szegény embert vérig sértse. Történt most legközelebb, — épen tegnap kértem ellene jogorvoslatot — hogy egy szegény, nagyon szegény emberről — mert a 2 frt 65 kr.