Képviselőházi napló, 1887. X. kötet • 1889. márczius 14–április 5.

Ülésnapok - 1887-205

205. »rszAg08 ülés máreziBS 18-án, hétfőn. 1889. gg czélra szolgálatot tehetek, kötelességemet teljesí­tettem, (ügy van! a bal- és szélső hátoldalon.) T. ház! A kérdés oly csekélynek látszik, hogy a ki viszonyainkkal nem ismerős, vadban bámulhatna fölötte, hogy az ország közvéleménye élénk részvéte mellett annyi fontos kérdés tár­gyaltatik mellette. íme egy valóságos „parva scintilla" kis szikra, mely ha lángra kap, elhamvaszthatja az ország fon­tos érdekeit. Egy kis pont ez, a milyet Archime­des keresett, hogy onnan a világot kiforgathassa sarkából? Egy kis pont, a milyet Madách Luczi­fere kért az úrtól, a melyen ha alkotmányunk tagadása lábát megvetheti, alkotmányunkat sar­kaiból kiforgathatja. (Élénk tetszés és helyeslés a bal és szélső baloldalon.) Önök kormánypártiak nagy szolgálatot tettek nekünk ezen kis pont megvilágításával, mely czél­ból előbb gyertyát, majd fáklyát, majd egész mág­lyát gyújtottak meg, melyre a ministerelnök, a honvédelmi, a cultus- és igazságügyi minister sorba hordták érveiket, hogy ennek lángjánál lássa az ország, mily csekély pont van itt. Mi láttuk e vilá­got, az ország is látta és megrettent. Hisz önök e czélból elégették nem csak culturánk és társadal­munk legfontosabb érdekeit, hanem közjogunk legfőbb feltételeit is. (Ugy van! a szélső balon.) A cultusminister, a kinek hivatása volna az ország culturális érdekeit képviselni és állam­titkára, a Szakramentovics-generálisok élére állva, összes közművelődésünk kívánalmait az állami biztonság s védelem alá rendeltnek állít­ják; mintha létezhetnék állami biztonság s védelem cultura nélkül, mintha nem látnók, hogy vége van a régi római világnak, midőn legionáriusok eas­trumai hirdették a római dicsőséget; mintha nem tudnók, hogy a culturában elmaradt nemzetek elvesztek és hogy a kard hatalma csak addig ter­jed, mig annak hegye ér, mintha nem látnók a német birodalom vas erejét, mely meghódította ugyan Elsass-Lotharingiát, de nem tette magáévá, mert még mindig a franczia cultura tartja hatal­mában. Állambiztonság s védelem cultura nélkül nem létezhetik. Mi 300 éven keresztül tapasztal­tuk a fegyverzaj között a múzsák hallgatását és fájdalommal érezzük mi is culturális elmaradottsá­gunkat. De ebből az következik, hogy e szerencsét­len állapotok továbbra is fenmaradását hirdesse és védje a cultusminister ? Ha van nemzet, mi vagyunk az, hol még az állami biztonság militaris kérdésé­nél is azt kell követelnünk, hogy első sorban az elmaradott cultura érdekei fej lesz tessenek. E helyett a cultusministeri államtitkár a közmű­velődés elve ellen azt hirdeti, hogy az önkéntesi év tulajdonkép befejezése az ifjú nevelésének, mert az ifjú ott nyeri az önérzet, a rend és pontos­ság tudatat s e tekintetben a tökéletesedést. Nem tudom, hogy a t. államtitkár emlékezik rá vagy olvasta-e a hires Renan Ernőnek gondolom pár évvel ezelőtt az Institutban tartott beszédét „Neve­lés-ügyünkről", (Halljuk! Halljuk!) melyben külö­nösen a katonai védelem ezen kívánalma ellen foglal álláspontot a classicus tizenkilenczedik század műveltsége és művelődése nevében. A leg­megkapóbb közvetlenséggel vázolja ezen beszédé­ben, hogy mivé válik nevelésünk, mivé válik köz­műveltségünk az európai inilitarismus kivánalmai által. Leírja, hogy a gondos szülök, nevelök, taní­tók és tanárok kezéből, kik életpályájuk, tudo­mányuk tapasztalatuk elvont következtetései, rend­szerei s elvei teljességével ápolják azifjuszivs kedély erkölcsvilágát s midőn azon éveibe lépett, melyekben kedély világa már erősbödni készül a férfikor felé, mivé lesz az ő sziv- s kedély-erkölcs­világa, midőn a gondos nevelő tanár és tanító kezé­ből a durva káplárok kezébe dobatik; (Igaz! ügy van! a bal és szélső baloldalon) mi lesz a kaszár­nyák és kantinok légkörében azon ifjúból, kinek nemes nevelése és erkölcsi finomsága csak undor­ral és borzalommal fordulhat el azon légkörtől, melyben neki éveket kell töltenie. (Igaz! ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) A t. államtitkár ur egészen más szemponton van. 0 szolgálatába szegődött a honvédelmi mi­nister urnak, ki különben maga is elég bőven és terjedelmesen markolt a történelembe, hogy be­bizonyítsa azt, hogy nekünk tulajdonképen ily kérdésekhez, mint katonai nevelés, katonai nyelv kérdése, szavunk nincs; felölelte a mohácsi vész utáni történelmünk legnagyobb részét és odadobta a máglyára, hogy elégjen, azt mondván, hogy akkorában minden, a mi a hadseregnél, a királyi hadaknál történt, német nyelven történt s kivé­telesen latinul is. A t. honvédelmi minister ur ezen történelmi ismereteit azon könyvekből merítette, mely könyvek ép azon iskolákban taníttatnak, melyeknek történelemferdítő irányzata ellen emelünk mi mindenkor óvást. Ma már — hála a kutató gondos fáradozásának — igen sok ok­mányunk van arra, hogy azon XVI— XVII. szá­zadban azok a magyar királyi hadak és azok kapitányai mindig magyarok voltak s azon királyi hadak körében ugy a kezelési, mint a vezénynyelv mindig magyar volt. Azt tudjuk, hogy segély­hadak hozattak be, mely ellen a magyar ország­gyűlés mindig tiltakozott, mert átkozottabbak és rosszabbak voltak magánál az ellenségnél. Hogy ezen segélyhadaknál, voltak azok bár németek, spanyolok vagy olaszok, ismeretlen volt a magyar nyelv, az nagyon természetes. De ezekből a magyar hadakra következtetni nem lehet és nem is szabad. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Mit mondana jó Tardi György krónikás, a ki megírta az 1589. szikszai csatának történetét (Halljuk!) és a ki a többek között a hős vitézek harczát ekként festi: „Vitéz Balázs, Deák István fenszóval: Haza!

Next

/
Oldalképek
Tartalom