Képviselőházi napló, 1887. X. kötet • 1889. márczius 14–április 5.
Ülésnapok - 1887-204
40 204, országos ülés raárezius 16-án, szombatén. 1889. képzelt, akár valóságos szükségletét első rendben ily módon elégíti ki, akkor van joga azt mindenre kiterjeszteni és mindenkire alkalmazni. Ha nincs kenyere valakinek, van joga az államnak reádictálni arra, a kinek van, az adjon neki; de miután a panemhez circenses is kell, joga van az államnak arra is, hogy a népnek mulattatására bárki, talán még a t. ministerelnök úrral is bukfenczet hányasson. (Derültség a szélső baloldalon.) Ezen ferde álláspontnak következménye az, hogy mindazon védvek, melyek a kormány és pártja álláspontjának támogatására felhozatnak, gyengék és semmisek. A mi kívánságunk ellenében leginkább két irány emelkedett ki a kormány álláspontjának védelmére. Egyik az annyit emlegetett fejedelmi jogok, másik az opportunitás, melyet György Endre t. képviselőtársam képviselt. A mi a fejedelmi jogokat illeti, nem szándékozom azokra körülményesen kiterjeszkedni, de egyet nem mulaszthatok el, tudniillik, hogy rá ne mutassak azon érvek gyengeségére, hogy ne mondjam, hiábavalóságára, melyeket a t. igazságUgyminister ur felhozott. Már maga az a körülmény, hogy a t. igazságügyminister ur az egész Corpus Juris-ban nem talált egyebet, mint az 1715: XLII. törvényczikket, már ez maga fényes bizonyítéka állásuk tarthatlanságának. De még iukább tarthatlan lesz az, ha egy kissé közelebbről vizsgáljuk meg. Azt mondja a t. igazságügyminister ur, hogy a törvényhozás akkor, midőn a törököknek az országból előzetese történt, a végvidék biztosítása iránt kivánt intézkedni s azért a XLII. törvényczikk megállapításánál oly kérdéssel foglalkozott, mely nem kizárólag hadügyi, hanem fontos közjogi kérdés is, mert hiszen az ország integritásának megóvásáról volt szó. Nagyon feltűnő az, t. ház, hogy Magyarország igazságügyministere a törvényeknek nemcsak szellemét nem érti, de még szavait sem, mert abban az ominosus 1715 : XLII. törvényczikkben semmi néven nevezendő közjogi kérdés elő sem fordul, hanem egy egyszerű administrationális kérdésről van szó. S azon időben, midőn a király nem csak uralkodott, hanem kormányzott is, administrationális intézkedés keresztülvitelére a királyhoz kellett fordulni. Ez természetes dolog és ebből a kormány álláspontjának igazolására levonni semmit sem lehet. De a t. igazságügyminister ur tovább ment és azt mondta, hogy mert ezen törvényben azt mondják a rendek, hogy „demisse supplicant", a másik törvényben pedig azt mondják ; ,statuerunt", ebből vonja le a következtetést. Nagyon kár, hogy a t. igazságügyminister ur, midőn a 42. articulust elolvasta, egy articulussal tovább nem ment és elolvasta volna a 46. articulust, mert abban megolvashatta volna, hogy igenis katonai dolgokról van szó és hogy a „ statuerunt" világosan benn foglaltatik a törvényben. De ment volna még tovább s olvasta volna el az 59-ik articulust is s akkor megtalálta volna, ez már azután csakugyan katonai dologról szól, még pedig olyanról, hogy nem tudom, mit szólnának a minister urak, ha mi arra az álláspontra helyezkednénk, ha a tiszti kinevezésekre befolyást vindieálnánk. Ezen articulus ugyanis a katonai előléptetések rendezésének kérdésével foglalkozik. És mi van abban? Az, hogy az országgyűlés egy bizottságot küld ki, melynek felét az országgyűlés, másik felét a király választja és azt mondja: Regia porro Majestasalios etiam a Parte sua denominabit Oomissarios, qui cum iis • dem Regni Comissariis, operám et stúdium conferre, tandemque in proxime futura Diéta pro suaeMajestatis et Regni revisione et decisione laborem suam referre tenebuntur." Hát azt hiszem, a t. igazságügyminister ur — ha időt vesz magának a törvény átolvasására — be fogja látni azt, hogy arra nézve, hogy ez az ország jogai közé tartozik, találhatott volna törvényt eleget, de arra, amivel álláspontját támogatja, nem talált volna egyet sem. (Ugy van! ügy van! a szélső baloldalon.) De hát szokásos legújabban az 1867 : XII. törvényczikkből leszármaztatni a király azon jogát, hogy ő határozza meg akár az oktatási, akár a hadsereg nyelvét. Ámde midőn az 1867 : XII. t. ez. 42.§-a világosan és félremagyarázhatatlanul sem többet, sem kevesebbet nem mond, mint azt, hogy: a mit a praginatica sanctio szerint közös biztosság együttes védelme és fentartása megkíván, azt teljesítjük; másrészről azonban oly kötelezettségeket, melyek e czélon túlterjednek, vagy annak elérésére nem elkerülhetetlenül szükségesek, magúinkra nem vállalunk. (Ügy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) Hát e részben hivatkozom a t. honvédelmi minister urnak azon kijelentésére, a melyben azt mondotta, hogy nemcsak nem elkerülhetetlenül szükséges a német nyelv a hadseregben, sőt a hadsereg harczképességét sem érinti; ebből kifolyólag kétségtelen tehát, hogy ilyenféle kötelezettséget az ország az 1867-iki törvényben magára nem vállalt. (Ugy van! Ugy van! a szélső baloldalon.) A mennyire figyelmet fordítva a lefolyt vitára, megérthettem, az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ának azon kitételéből származtatja le a t. túloldal a felség! jogokat, a mely a vezényletre és belszervezetre vonatkozik. Nem szándékozom ennek bővebb magyarázatába bocsátkozni, t. ház, inkább tényeket vagyok bátor előadni. (Halljuk! Halljuk!) Vezérlet németül azt teszi: Leitung, a régi magyar diplomaticus nyelven, vagyis latinul ezt teszi: Suprema inspectio. Hát én azt hiszem, t. ház, nincs olyan fényes elme, a mely ebből a nyelv kérdését tudná levonni. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Femnarad a belszervezet. Hogy ebben nem