Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1887-179

256 173. országos ülés február 14-éa, csütörtökön. 1889. A vita folyamán már többször hallottuk azt, hogy a magyar alkotmány összehasonlittatik a cseh és lengyel alkotmánynyal. Én, t. ház, az osztrák örökös tartományok belügyeibe beleavatkozni nem akarok. Azt igen jól tudjuk, hogy azaz alkotmány, a mely a Lajthán túl fennáll, nem cseh, nem lengyel alkotmány, hanem az osztrák örökös koronatartományok alkotmánya. Azt tehát megvártam volna a t. honvédelmi minister úrtól, hogy legalább azt tudja, hogy ott az egyes tartományoknak nincs alkotmányuk. (Ugy van! balfelöl.) A mint meg kell, hogy követeljük attól, ki a magyar kormány kebelében foglal helyet, hogy tudja azt, hogy Magyarországnak külön alkotmánya van, mely sem össze nem hasonlítható, sem alárendeltségbe nem hozható Austria alkotmányával. (Helyeslés a szélső balon.) A két alkotmány két külön egészet képez, itt csak egyedül az uralkodó és az uralkodó-család közös egy bizonyos határig, azontúl köztünk csak a kiegyezés következtében vannak elfogadott közös ügyek; de az alkotmánynak úgy jogtörténelmi eredete és fejlődése, mint a koronának joga az egyházakkal, a hatóságokkal, a törvényhozásokkal szemben egészen különlegesen és másként van meghatározva, mint az osztrák alkotmányban. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) A kérdés lényege az: leteheti-e a magyar honpolgár az osztrák császár részére a hűséget? Én azt tartom, hogy nem. (Helyeslés a sséls'd balon.) Én az osztrák császárt nem ismerem másként, csak a túlsó birodalom fejeként; nekem nem uralkodóm, csak úgy, mint magyar király. Az osztrák alkotmányban én egy megcsonkított és nagyon hézagos s hiányos alkotmányos életfejlődést látok, mert a hol minden törvény azzal kezdődik, hogy „meghallgatásával a törvényhozás mindkét házának, rendelem", ez azt teszi, hogy ott csak tanácskozás végett van a parlament, mig a magyar törvény akként rendelkezik, hogy a törvényhozás mindkét háza elfogadván valamit, azt ő Felsége szentesíti. Itt a jogtörténelmi fejlődésben két lényeges különségvan: az egyik mutatja, hogy a fejedelem az isteni jognál fogva uralkodó Austriában, a másik pedig, hogy szerződéses jognál fogva uralkodó Magyarországon. A ki az osztrák császárra esküszik hűséget, az elfogadja az isteni jog fejlődését és elfogadja az alárendeltséget oly állam fejének, melynek ő nem tagja; mert ha ő azon államnak, mely Austriának neveztetik és az osztrák császár alatt van, tagja, akkor az osztrák törvények alatt kell hogy álljon. Azért nem lehet már csak a helyzet és a nép alkotmányos felfogásának tisztasága miatt is kétségbe vonni azt, hogy a törvényhozásnak feltétlen joga van követelni, hogy a katona oly törvényekre esküdjék meg, melyek külön jogtörténelrni fejlődéssel biró alkotmánynnkat, alkotmányos jogainkat foglalják magukban. Mi nem kívánjuk, hogy azok, a kik az osztrák provintiákból soroztainak be, a magyar alkotmányra megeskettessenek, pedig őseink követelték és kívánták. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) Kincs rendelkezésemre a Corpus juris, de ha kezemnél volna, igen sok részletéből ki tudnám mutatni, hogy azon katonáktól, kik az ország határán belül jöttek, az országgyűlés azt kívánta, hogy az ország törvényeire megesküdjenek. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) És a mily természetes az, hogy ha bármely idegen állam alattvalója Magyarország területére jő, ezen ország törvényhozása, hatóságai alatt áll: oly bizonyos az, hogy a hadsereg: azon tagjai, a kik Austriából ide becommandiroztatnak, kell, hogy a mi törvényeink alatt álljanak és fölöttük ezek érvényesüljenek. (Helyeslés a szélső balon.) Nem megy ennyire az, a mit Thaly Kálmán t. képviselőtársam kivan a törvényes consequentiát illetőleg, hanem csak annyira, hogy a ki Magyarországon besoroztatik, a magyar királynak és a magyar törvények iránt hűséget esküdjék. Mit mond erre a honvédelmi minister ur sovány argnmentatiója? Hiszen — igy szól — a király megesküdött a magyar törvényekre. No ha a király megesküdött, akkor a tábornok és a közember is megesküdhetik; ha a királyra nézve ebben nincs veszély, ha a fővezér megtehet valamit, akkor meg kell hogy tegye ugyanazt az utolsó közkatona is, mert ugyanazon jogérzületnek, a mely megkívánja, hogy az ország törvényeire és azok megtartására a király megesküdjék, kell élni a hadsereg minden tagjában, a nemzet minden fiában. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hiszen bocsánatot kérek, ha az esküre némi súlyt akarunk fektetni — és ha mi monarchicus érzülettel birunk, kell, hogy súlyt fektessünk — ha nem akarunk ebből gúnyt és tréfát űzni, mit gondolnak, hogy mikép hat a népre az a felfogás, hogy különböző szolgálatokban különböző hűségi esküt tesznek le. Azt mondja a minister ur, hogy az egyöntetűségnek megzavarása volna, ha többféle esküt tennének le. De van-e egyöntetűség most? És lehet-e az egyöntetűségnek nagyobb felforgatása ? Ha valaki besoroztatik a közös hadseregbe, ott megesküszik az osztrák császár iránti hűségre — én is arra tettem le az esküt — azután mikor bejön a honvédségbe, bele kerül egy olyan testületbe, a hol megvannak az emberek esküdve a magyar király iránti hűségre. És ha azok, a kik közvetlenül a honvédséghez voltak besorozva, átmennek a népfelkelésbe és a népfelkelés a közös hadsereg sűrítésére fog felhasználtatni, ott egyszerre kétféle legénység lesz: egyik, a mely a közös hadseregnek képezi állományát és letette az esküt az osztrák császár iránti hűségre és lesz a másik,