Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.

Ülésnapok - 1887-141

141. országos ülés november 28-án, szerdán. 1888. 307 avval a szorgos gonddal akarok eljárni, hogy én egy igaztalan, odiosus és helytelen állítást ne tulajdonítsak olyannak, a ki azt nem fogadhatja el, mert nem mondta és ennél fogva kénytelen elutasítani az erkölcsi felelősséget is — az egyikben azt mondja a t. képviselő ur, hogy én beszédemben valahol felhoztam volna, miszerint a magyar földbirtokos osztály nem mutatott hazafiságot. Beszéde további részében pedig azt mondja, (Andrássy Manó gróf tagadólag int) — engedelmet kérek, nagyon nehéz a t. képviselő ur beszédét megérteni, nagyon nehéz azon mondatokból kivenni azt, mit akar mondani a t. képviselő ur, mit nem, de én nagyon figyeltem és nagyon figyeltek a körülöttem lévők is és ezen állításokat a képviselő ur nekem tulajdonította, mert nevemmel kapcsolatban emiitette azokat — a másik állítása az volt, hogy azt mondtam volna, hogy nem nagy hazafiság volt bennük, mert nem sokat áldoztak. Lehet, hogy csinosabban, talán bővebben, talán präcisebben s talán világosabban is fejezte ki magát. (Derültség balfelöl.) De, tisztelt ház, én ebben az egész vitában csekély tehetségem szerint abban a szellemben beszéltem, sőt tegnapi beszédemben nyíltan ki is fejeztem, hogy én nem ismerek szerencsétlenebb dolgot, mintha ezen házban bármily tárgy vitatásakor visszamegyünk régi reminiseentiákra a rendi felosztás idejéből és a földbirtokos elemet az akkori polgári renddel szembe akarjuk helyezni, és jelenleg is ezt kívánják tenni. Én ezt egy szerencsétlen dolognak — nem mondom rosszakaratból eredettnek — tartom, de mindenesetre olyannak, mely ellenében van alkotmányunknak, ellenében van történelmünknek és, merem mondani, ellenében van a jól felfogott magyar fentartó hazafiságnak, a mely a legőszintébb áldozatkészséget mutatta nem csak ott, a hol dicsőségről, hanem ott is, a hol terhek viseléséről és áldozatokról van szó, ott is kell egységnek, &

t nemzet összeolvadottsága tudatának meglenni. Én, t. képviselőház, sem dicsőségekről, sem áldozatkészségekről nem beszélek és egyik hazafiságot a másikkal szemben nem állítottam soha, legkevésbé beszéltem pedig arról, a mit, a t. képviselő ur nékem tulajdonít, azaz rám fog, t. i. a magyar földbirtokos osztályról. Ennél fogva, t. ház, akármilyen humoros volt a t. képviselő ur előadása, én azt meg nem engedhetem, hogy valaki tréfás túlzásokkal olyan állításokat, a melyeket én valótlanoknak tartok, nekem tulajdonítson, akármilyen privilegisáltnak hiszi magát a t. képviselő ur a helyes vitatkozásra nézve a ház minden tagja számára fennálló szabályokra. Ezt, mint ráfogást, visszautasítom. Csak a t. képviselő uraz, a ki a mi vitánkban a polgári és földbirtokos elemet, az egyiket gúnyosan, a másikat dicsérőleg, de szembe állította egymással. Senki sem tette ezt, mindenki ellenkező felfogásból indult ki, csak a t. képviselő ur nem és eljárását csak az a körülmény enyhítheti, hogy — legalább én azt hiszem — nem kisérte felszólalásában az az öntudat, hogy milyen elmúlt és a hazafiság szempontjából milyen helytelen következésre, vagy érzelmek gerjesztésére alkalmas húrokat pengetett. A mi már most, t. ház, azt a felfogást illeti, melyet a t. képviselő ur nekem tulajdonított a városokra nézve, bocsásson meg, az téves. (Halljuk!) A t. képviselő ur talán csak most olvasgatja beszédemnek egy darabját. (Derültség.) Én sohasem mondtam azt, hogy a városok külön díjazást kapjanak. (Ellenmondások.) Sohasem mondtam! A kinek talán ez ellen kifogása volna, a vita folyamán alkalma van előadni és én akkor minden szavamért jótállok. (Tetszés.) Én sohasem mondtam azt, hogy a városokra azért, mert ők valami különös hazafiak, jobbak, mint az országnak többi elemei, valami különös tekintettel kell lenni. Ezt, uraim, én sohasem mondtam, nem is érzem, sőt ha felmerült ilyen, vagy erre mutató hang, még tiltakoztam is illene. (Igás! Ugy van! balfelöl.) A mit én egyszerűen kívántam, az abban áll, hogy a kárpótlás méressék ugyanazon méltányossággal, melylyel méretik a magánosoknál és azt akartam bebizonyítani, hogy a formai egyenlőség behozásában nincs meg az anyagi egyenlőség. Már most, t. ház, okaim lehetnek jók, lehetnek rosszak. De az aztán tiszta ráfogás, azt állítani, hogy én a városoknak valami különös hazafiságát akartam volna jutalmaztatni, valamint tiszta ráfogás azt állítani is, hogy én a magyar földbirtokos osztálynak akár a múltban tanúsított, akár jelenlegi áldozatkészségét, vagy hazafiságát bármi tekintetben homályba borítani akartam volna. (Tetszés.) Sőt tiszta ráfogás az is, mintha, én a városok számára bármi külön kedvezményt, a jogegyenlőség elvétől eltérőleg kivántam, vagy igénybe vettem volna. (Igaz! ügy van! bálfelöl.) így állván a dolog, t. ház, én azt gondolom, hogy ebben az értelemben szavaimat helyreigazítani jogom van ; és én a t. háznak minden tagját, a ki beszédemet hallotta vagy olvasta, felhívom arra, ha vájjon szavaimnak most csak egy hajszállal is tulajdonítok más értelmet, mint a milyen értelmet tulajdonítottam akkor, amikor mondtam.mint a milyen szellemben mondtam akkor, a midőn ezen beszédeimet tartottam. (Helyeslés és tetszés.) A t. képviselő ur azután humorosan és pedig itt-ott — megengedem — jóízű humorral beszélt az ezen megváltási törvény alapján felmerülő állapotokról. (Halljak!) Én megvallom, t. ház, akármilyen mulatságosnak tartom néha a t. képviselő urnak humorisálását, vannak szerintem tárgyak, melyeket könnyedén, még tréfából sem szabad érinteni. (Élénk tetszés.) így például beszé39*