Képviselőházi napló, 1887. VI. kötet • 1888. október 17–deczember 1.
Ülésnapok - 1887-140
2^2 1 *"* országos ölés november 27-én, kedden. 1888. jeszteném, legyen szabad azt néhány rövid szóval indokolni. (Halljuk ! Halljuk!) Az italmérési jog magántulajdonosa, akár használta ki maga ezen jogot egyénileg, közvet lenül, akár pedig azt haszonbérbe adta, de a jogkihasználásában bizonyosai) elmehetett a lehetőség legvégső határáig, ebben kizárólag egyedül saját anyagi érdekének sngahnát követhette, mert idegenekkel állott szemközt, kiknek irányában semmi méltányossággal, melléktekintettel nem tartozott. A jövedelem tehát, melyet az italmérési jog magántulajdonosa ezen forrásból a legutolsó években húzott, körülbelül visszatükrözi a jog benső értékét s igy a midőn az állam neki ezen jövedelmek alapján számítja és adja ki a kárpótlási tőkét, elmondhatjuk, hogy más alakban megtéríti neki ugyanazon jogot és csekély eltéréssel biztosítja számára ugyanazon jövedelmet, melynek élvezetében eddig volt. De a városokban nem igy áll a dolog. Ott a városi pénztárba befolyt jövedelem csak egy részben képviselte azon összes anyagi hasznot, melyet a polgárság egyeteme ezen jog használatából élve zett. A város mint jogi személynem zsákmányolta ki e jogot a város pénztára javára, hanem azt — mint igen t. barátom is előhozta — megosztotta saját polgáraival. Ezt tehették, mert nem idegenekkel álltak szemközt, hanem úgyszólván a közös tulajdon közös tulajdonosaival, (ügy van! halfelöl.) Ezen megosztás sokhelyütt gyökjog alakjában történt, másutt a város időleges engedélyt adott italmérésre ; de sem a gyökjogokért fizetett vételár, sem pedig az időleges engedélyért kiszabott díjak távolról sem állottak arányban a nyújtott jog anyagi előnyeivel. Sőt voltak városok, a melyekben az italmérési jogot egész éven át, vagy az évnek egyik részében a város minden egyes polgára szabadon gyakorolhatta. Ezen kedvezményt megadhatta a város saját polgárainak. Erre voltak a helyi körülményekben rejlő okok és a színleges áldozat, amelyet a város egyik alakban hozott, megtérült más alakban; például a kereseti mód megkönnyítése fokozta az adóképességet és emelte a városi polgárok vagyonosságát. Sőt ha a város e téren valóságos és más alakban meg nem térülő áldozatot hozott volna is, ezen áldozatot nem idegeneknek, hanem saját polgárainak, úgyszólván önmagának hozta. Ha már most azt akarnók, hogy a városok kárpótlása csak azon jövedelmek alapján történjék, a melyek az italmérési jogból a városi pénztárba folytak be, ez annyit tenne, mint azt követelni, hogy azon kedvezményes eljárás, engedékenység, méltányosság, melyet a közös tulajdonosok a közös tulajdon körül egymás irányában gyakoroltak, kötelező legyen egy harmadik személy irányában is; ez annyit tenne, mint ezen jogvalódi belső értékének egy részét az állam javára a városoktól elvonni. És ez kettős csapás volna a városokra nézve: először, mert nemcsak egyes polgárok vesztenék el azon hasznot, melyet e jog közvetlen élvezetéből húztak, másodszor a város, mint jogi személy, annál kisebb kárpótlásban részesülne, minél nagyobb volt a kedvezmény, melyet e jog gyakorlása körül az egyes polgároknak adott, {ügy van! balfelöl.) Azt hiszem, t. ház, ez nem egyenlő mérték alkalmazása, ha a magántulajdonosokra nézve felállított kártalanítási alap Procrustes-ágyába a városokat is be akarjuk szorítani, melyeknek benső viszonyai egészen mások. Indítványom tehát az, hogy a kártalanítási alap a jogegyenlőség elvére fektettessék, vagyis a városokra nézve ezen alap a városok belső viszonyaira való tekintettel olyképen állapíttassák meg, hogy az lehetővé tegye, hogy a városok ugyanolyan kártalanítási tőkében részesüljenek, mint az egyesek, a mely tudniillik az elveszett jog valódi benső értékét, legalább megközelíti. T. képviselőház! Őseink idegeneket hívtak az országba, hogy városokat alapítsanak, hogy magasabb cultura magvait szórják szét, őseink a városokat privilégiumokkal ruházták fel, az ipar, tudomány és művészet ott fejlődésnek indult ugyan, de, fájdalom, e fejlődés sokáig egyoldalú volt. A városi elem nem assimilálta magát a nemzettel. Idegen culturának, idegen eszméknek hódolt és a nemzeti törekvésekkel szemközt többnyire közönyös s talán inkább ellen- mint rokonszenves állást foglalt el. Igy volt ez évszázadokon át. Ha, valaki e korban akart volna városaink ellen harczot indítani, ezt meg tudnám magamnak magyarázni ; mert a legmagasabb cultura is elveszti értékét egy nemzetre nézve, ha annak nincsen nemzeti jelleme. (Élénk helyeslés és tetszés balfelöl.) Ámde hála az isteni gondviselésnek, ma jobb napok virradtak ránk. A városok ma nemzeti törekvéseink, nemzeti aspiratióink tekintetében egy talajon állanak velünk, alkotmányos harczainkban oldalunkon küzdenek, ugyanazon jelszavakat követnek, mint mi, falaik között a nemzeti nyelv és a nemzeti szellem zászlaja lengedez. (Élénk helyeslés és tetszés a baloldalon.) És városaink jelentősége ma nagyobb, mint volt valaha, ma fontos feladat vár reájuk, nemcsak a cultura terjesztésében, hanem a nemzeti ügy szolgálatában is. (Élénk helyeslés és tetszés balfelöl.) És minthogy nemcsak egy magasabb cultura fészkei, önköltségükön tartván fenn sok culturális intézményt, a melynek áldásait a vidék is élvezi, hanem egyúttal egyegy vidéknek társadalmi és forgalmi focusát is képezik, szinte lehetetlen, hogy az a szellem, mely a városokban uralomra jutott, lépésről-lépésre | meg ne hódítsa a vidéket is. (Helyeslés balfelöl.) ' Ma tehát városaink anyagi felvirágzásának
