Képviselőházi napló, 1887. IV. kötet • 1888. február 13–május 5.
Ülésnapok - 1887-74
46 74. országos ülés márezins 2-án, pénteken. 1888. ban jelent meg. Ez a magyarországi fogyasztást 500,000 métermázsára teszi. Én, t. ház, abból indulok ki, a miből ki is kell indulnom, hogy Magyarország ezentúl is annyit visz ki, mint a mennyit eddig kivitt. Ha például Magyarország kivisz 100,000 métermázsa ezukrot, Austria pedig behoz 400,000 métermázsát, akkor Magyarország Austriának lartozik visszafizetni ezen 400,000 métermázsa czukor után járó adót,levonván belőle azon 100,000 métermázsát, a melyet kivitt; vagyis azon 300,000 métermázsa után, a mely Austriában gyártatott és Magj r arországba behozatott, a magyar fogyasztó •fizeti meg az adót. Ez 46. §-nak magyar értelme. Hogy ezen elosztás milyen kihatással lesz és hogy az a kölcsönös számolás miként fog történni a kiviteli praemiummal kapcsolatosan, nem fogok kiterjeszkedni, mert e pontot igen érdekesen fejtette ki a pénzügyi bizottságban Horánszky Nándor t. barátom, miután látom, hogy utánam fel van irva, nem kétkedem benne, hogy e pontot ő sokkal tüzetesebben fogja kifejteni, mini a hogy azt én tehetném. Ezen kérdéseken tehát túlmegyek és csak azon megczáfolhatlan tényt constatálom, hogy azon legfőbb sérelem, a mit Magyarország szenved, ezen adórendszer alapján is ép ugy meg fog maradni, mint az előbbi törvény mellett. Hogy mennyiben igaz s mennyiben alapos a t. előadó urnak azon reménye, hogy ezen új törvényjavaslatnak az lesz a hatása, hogy iparunk fejlődni fog s gyáraink szaporodni fognak, arra beszédem végén fogok rátérni, most csak azt jelzem, hogy absolute semmi okát, semmi alapját nem látom e reménynek. El is mulasztotta a t. előadó ur ezt indokolni. Áttérek tehát az új törvényjavaslatnak egy másik igen fontos intézkedésére. A terményadóra nézve még csak egy megjegyzéssel tartozom. Tartozom pedig ezzel az igazságnak és egy feledhetlen boldogult barátom emlékének. Önök mosí nagyra vannak ezzel az új terményadóval. A t. előadó ur maga sorolta fel, hogy milyen hátrányokkal járt az átalányozási rendszer. Méltóztassanak azonban magoknak időt venni és megnézni a naplókat és átolvasni, hogy mit mondott körülbelül 18 évvel ezelőtt, a mikor első vagy másodízben tárgyalta a ház a czukoradót, boldogult Simonyi Ernő barátom e padokról, talán épen e helyről is. Már akkor rámutatott ő arra, hogy nemcsak az általa ép ugy, mint általunk óhajtott önálló vámterület alapján, hanem különösen a közös vámterület alapján mennyire szükséges a terményadóra átmenni. Akkor a t. ház, mert a dolog ez oldalról jött, ezt absurdumnak tekintette. Most pedig önök ezzel dicsekednek. De megjegyzem, hogy ma már ez a dicsekvég túlzott. Azóta körülbelül húsz év múlt el és a termény adó már sok országban keresziülment a próbán és a hol keresztülment, eddig legalább, nem mutatta fel azon fényes eredményeket, melyeket ez idő szerint önök remélnek, anynyira, hogy Francziaország, mely első hozta be a terményadót, szükségesnek tartotta attól eltérni és nem is szándékozik arra visszatérni. Németország" legújabb törvényhozása alkalmával szintén nem tartotta szükségesnek feltétlenül elfogadni a terményadó rendszerét, Áttérek, t.ház, a másik líjításra. Igen természetes, hogy megszüntettetvén az átalányrendszer, meg kellett szűnni a lappangó vagy titkos praemiumnak is. Ez magától érthető, Megállapittatott tehát 2 frt és 30 krajczár praemium minden kivitt métermázsa czukor után. Mindenek előtt megjegyzem, hogy valahányszor a praemiumra gondolok, nem birok magamban bizonyos megdöbbenést elnyomni. Mert, megvallom, képtelenségnek találom azt, hogy egy ország, mely saját szükségletét sem birja fedezni, praemiumot fizessen azért, hogy azon árúból kivigyenek a külföldre. Mily eszmemenetből született, t. ház, a praemium gondolata ? Mikor bizonyos iparág bőségesen ellátja a hazai szükségletet és a mikor ezen iparág virágzására az ország* más tekintetből is súlyt helyez és szükségesnek tartja az állam, hogy áldozatot is hozzon azért, hogy ezen iparág a külföldön versenyezhessen. Miután azonban az a nemzetközi piaezok árával versenyezni nem képes, az állam a különbözetet praemium alakjában adja meg azért, hogy az ipart versenyképessé tegye. Tagadhatatlan, hogy van ebben bizonyos anomália, sőt absurdum is, hogy ilyen eljárást követ egy oly ország, mely annyira sem birta fejleszteni a maga iparát, hogy saját szükségletét fodözze. Tehát ezt a praemiumot tulajdonképen nem a magunk gyárai kedvéért, hanem azért kell, hogy megszavazzuk, mert rászorultak az osztrák gyárak, melyek nagyon ki vannak fejlődve, a melyek rá vannak utalva a kivitelre és a melyeknek kivitele a múlt évben is 7 millió métermázsára ment. Ott igenis értem a praemiumot; ott van ennek politikai, pénzügyi, közgazdasági értéke, de nálunk nincs. Ez az egyik észrevételem, a másik pedig az, hogy nálunk absurdum volna a praemium, még ha teljesen önálló vámterülettel bírnánk is. Akkor is azt mondanám: várjunk; majd ha a gyárak odáig fognak fejlődni, hogy szükségletünkön túl termelnek, fontolóra veszem, szükséges-e őket praemiummal támogatni ? De hogyan állunk ma, a közös vámterület alapján, a praemium kérdésével? Röviden : ez a másik absurdum, hisz a magyar gyáros nem azért exportál, mert arra vágyik, hanem kényszeríti rá az osztrák gyáros, a ki kiszorítja őt sa! ját hazájából, elveszi tőle saját piaczát s ezért I kénytelen magának idegen piaezot szerezni. Mi ; következik ebből ? A legigazságosabban az, hogy j a 46. §. helyett Austriának kettő közt kellene vá! laszlani. Vagy azt kellene mondania, hogy az adó-
