Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.
Ülésnapok - 1887-62
196 62. országos ülés február 11-én, szombaton. 1888. midőn tudniillik a bizottságban a közigazgatásról szóló törvényben egy oly hibát fedezett fel, melyet — megvallom — tizenöt éve, hogy fennáll s mikor hozatott, magam is erős kritikát gyakoroltam fölötte, de én felfedezni nem birtam. Eszembe jut erre, hogy midőn a lánczhidat építették és az ott levő oroszlánokat a művész befejezte, azokat kritizálták és bírálták, de senki sem talált bennük hibát, csak egy azutczánjáró susztergyerek kiáltotta el magát: Hiszen az oroszlánnak nincs nyelve! Tehát ezen közigazgatási bizottságnak a t. előadó ur felfedezése folytán nincs nyelve, mert azt mondja, hogy a közigazgatási bizottságról szóló törvényben az, hogy a kérdéseket ki tegye fel, nincs meghatározva. A legenda legalább ugy tartotta fenn, hogy azokat az óriási oroszlánokat faragó művész ezen annyira zavarba jött, hogy a Dunába ölte magát s én valóban attól tartok, hogy midőn a t. ministerelnök ur ezen saját művének ez igazán classicus hiányát ekként felfedezte az előadó ur, talán még a Dunába fogja magát ölni. (Derültség balfelől. Mozgás joblróL) De, t. ház, mégis talán fel kell tételeznem azt, hogy az alkotó maga, ki legjobban ismeri művét, e tekintetben az előadó úrral nem fog kezet. Én megvallom, az előadó urnak előadása rám igen rossz impressiót tett, mert igen jól tudja az előadó ur, hogy ez oly egyszerű kérdés, melyet három szóval tisztába lehet hozni és megoldani. Hanem nagy szerencsétlenségünk nekünk, t. ház, hogy az előadói széken ülők azt hiszik, hogy nekik minden áron az úgynevezett hivatalból kirendelt védő szerepét kell gyakorolniuk. (Igaz ! ügy van! a bal- és szélső baloldalon. Ellenmondás a jobboldalon.) A második rossz felfogás, t. ház, az, hogy kezdve talán a legutolsó Írnoktól fel a főispánig, bárki is kövessen is el hibát az állami hivatalnokok közül, ennek mindig igazának kell lennie szemben a közönséggel, (igaz! Ugy van! a balés szélső baloldalon.) Es én épen azért szólalok fel, mert valóban azon meggyőződés kap lábra Magyarországon, hogy a parlamentaris többség egy bő köpönyeg, mely alatt minden elfér. (Mozgás jobbfélől. Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) Hanem ha a t. ház ennek csakugyan nem akar igazat adni, egyszerű a dolog. Hiszen a ministerelnök ur 1871-ben, midőn az akkori nógrádi eset folytán egy vád alá helyezési indítványt terjesztett a képviselőház elé. (Ellenmondások a jobboldalon: Csak rosszalásit! Zaj.) Igenis vád alá helyezési indítványt; ő is olyan helyzetben volt akkor, mint én most vagyok a többséggel szemben, mondván: „Bár látom, hogy a többség nem fogja elfogadni, mégis beadom indítványomat, mert feltételezem és fel kell tételeznem, hogy a többség át fogja látni azt, hogy ezen rendszert, mely gyakoroltatik, a jelenben követni és végleg folytatni nem lehet, hanem ha ma nem is fogadja el határozati javaslatomat, de legalább utasítani fogja embereit és párthíveit, hogy óvakodjanak a törvénytelenségektől, mert az ő többsége örökké ugy sem fog megmaradni." De, t. ház, nem is látom át, miért kellene mindig arra törekedni a többségnek, hogy minden áron annak legyen igaza, a ki az ő párthivének vallja magát, ki pláne ezen esetben a kormány bizalmi embere: a főispán. Utoljára a nép szavára nem sokat adnak, azt irányadóul nem fogadják el, de mégis, a mire Almásy Sándor t. barátom is rámutatott, tegyék fel Hevesvármegye közönségének többségéről, hogy midőn ily határozatot hoz és a kormányhoz, azután pedig a képviselőházhoz kérvényt ad, nem egyéni impressio alatt határozott és járt el, hanem mély meggyőződését követte, mely szerint azon intéző kéz, a mely Heves vármegyére küldetett, ott oly dolgokat követett el, a melyek a leghiggadtabb, legnyugodtabb kedélyű embereket is kihozták sodrukból. Mert, t. ház, sem a t. ministerelnök ur, sem az előadó ur, a mint említem, nincsen arra utalva, hogy mint a régi vagy középkorban, menedékhelyeket jelöljenek ki, a hova ha valaki bement, ott sérthetetlen volt. A ministerelnök urnak van módjában informatiót szerezni. Én föltételezem a ministerelnök arról és a belügyminister úrról, hogy ezen komoly ügyben egy megyével szemben szerez is magának informatiót és szerezzen is, mert valóban ugy áll a dolog, t. ház, hogy én is azt mondhatom, a mire hivatkozott Almásy Sándor t. képviselőtársam is s a mit, mondom, 1871-ben a ministerelnök ur, midőn a kormány a törvénytelenségeket elnézte, az elkövetett hibákat, mulasztásokat és bűnöket takargatta, hogy ha ily módon fognak önök informatiókat szerezni a dolgokat illetőleg, ha ezeket méltóztatnak megtekinteni és megnézni; meg fognak győződni arról, hogy a mit elmondottunk és elmondok, az nem egyéni impressióból keletkezett, ez az igazság valódi állásának leírása. És e tekintetben jogunk is van ezt tennünk, t. ház. Mert midőn a főispáni törvény meghozatott, midőn a főispáni törvény nagy terheket is involvál magában, midőn jogokat ad és 5 év múlva nyugdíjképessé teszi azokat, (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon) akkor, t. ház, a legutolsó polgárnak is — bár tudom én, hogy a főispán, a kormány bizalmi férfia és azt mondja, arra olyanokat nevezek ki, a kik nekem tetszenek— de azért joga van a legutolsó közpolgárnak is ahhoz, hogy a kormány szabjon határt az ő önkényes kinevezéseinek és gondolja meg, hogy az a kinevezés nem lehet esistentialis pálya, a melylyel valakinek kenyeret biztosítunk. (Helyeslés a szélső baloldalon.)
