Képviselőházi napló, 1887. III. kötet • 1888. február 3–február 11.

Ülésnapok - 1887-55

55. országeg ftlés február 3-án, pénteken. 1888. 1 maradjanak, hanem azzal, hogy a mint csak lehet, a közönségnek engedtessenek át, oly teljesen, mintha eredetileg is a megye, illetőleg magán tevékenység folytán alakultak volna. Es e részben én a románok példáját nem tudnám határozottan elutasítani magunktól. (Halljuk!) Én is tanulmányoztam a múlt év nyarán Romániában a közgazdasági intézményeket. A szóba hozott pénzintézeteket is láttam. Elismerem, hogy azok, úgy, mint ott megvannak, nálunk helyesen nem utánozhatok; de alapeszméjük magva egészséges. Ezen intézetek igen túlterjeszkednek azon a határon, melyben nekünk ezen szervezetet létesíteni kell ; mert ők az egész mezőgazdasági személyes hitelt karolják fel, 50 milliót adnak ki közvetlenül, 65 milliót az ottani nemzeti bank segélyével. Ez csak ugy lehetséges, ha az egész mezőgazdasági hitelt felkarolják. Erre nálunk nincsen szükség. Továbbá helytelen abbeli eljárásuk, hogy nem szövetkezetekre alapítják a működést, hanem ügynököket küldenek ki az egyes járásokba és községekbe. Nálunk szövetkezetekkellenek. Harmadszor helytelen az eljárás, mert a kezelés drága, mintegy 680,000 leibe, azaz francba került 1886-ban, 32 intézet lévén, egy került 21,000 francba. Mi ezen intézeteket igy nemhasználhatnók, de azon alapeszméjük, hogy az állam kétharmadrészben, a megye egyharmad részben szolgáltasson tőkét arra, hogy ez intézetek létesüljenek és módot nyújtsanak a vidéki érdekelteknek, hogy az intézeti részvényeket átvéve, oly helyen is létesítsenek megyei központot, a hol ilyen különben nem jött volna létre. Hogy ez még Romániában is lehetséges, mutatja az, hogy alaptőké]ökből 1887. elején 63% volt az államé, 24% a megyéé és már 13% az egyes részvényeseké. Én nem tartózkodnám, tisztelt ház — természetesen a szövetkezeti eszmével kapcsolatban — ily nemű intézetek létesítése iránt a ház elé indítványt terjeszteni, mert az én meggyőződésem szerint — mit ismételnem kell — a fődolog az, hogy e részben okvetlen történjék valami; az mellékes pedig, hogy ez mily mértékben sikerül az állam közreműködésével. Mennél kevésbé kell az állam közreműködését igénybe venni, annál jobb, de ha máskép nem megy, ezen utón is kell a bajokon segíteni. (Helyeslés balfelől.) Ezen mozgalomnak, t. ház, van még egy másik nagy akadálya is, melyre gróf Károlyi Sándor igen t. képviselőtársam szintén rámutatott. Az tudniillik, hogy a szövetkezeti eszme azon visszaélések következtében, melyek különösen a fővárosi hitelszövetkezetek körében lábra kaptak, népszertítlenítve van az országban. Én nem elégedve meg azzal, a mit a lapokban olvastam, ámbár azon ott megjelent leleplezések is meglehetős szomorú képét tárják fel a helyzetnek, utána jártam a dolognak. Megtudtam, hogy a Budapesten fennálló negyven hitelszövetkezet közül körülbelül húsz egészen szédelgő intézetnek nevezhető. Ezen intézetek az egész országra kiterjesztik működésüket. Mindenféle nagy hangú felszólításokkal a maguk üzletkörébe igyekeznek édesgetni a közönséget. Némelyik szövetkezet 20—30 ügynököt is tart, azokat díjazza. Ezek a társadalom erkölcsileg legalsóbb rétegei köréből kerülnek ki és nem kiméinek semmi fáradságot, nem vetnek meg semmiféle eszközt, hogy a szegény megszorultakat hálójukba kerítsék. Ezek között aztán sok a vidéki is. A szédelgő hitelszövetkezetek eljárása szabály szerint a következő. A nép által leginkább olvasott képes lapokban apró hirdetéseket tesznek közzé. A vidéki megszorult kisgazdák és kisiparosok irnak az ügynöknek. Egy ily ügynökkel én is találkoztam, mert a kerületemben pórul járt kisgazdák és kisiparosok közreműködésemet vették igénybe, hogy valamikép követelésükhöz juthassanak. Ezen egyén itt Budapesten egy cselédszerzőintézet tulajdonosa. (Mozgás balfelöl. Halljuk!) Az ügynökök első sorban a beiratási díjt veszik fel a vidékitől; ez rendesen 4 forint szokott lenni, melynek fele az ő ügynöki jutaléka. Akkor aztán megmagyarázzák az illetőnek, hogy szövetkezeti tagnak kell beiratkoznia, mert különben nincs kilátás a hitelre. Belépvén tagnak, teljesíti egy ideig a befizetéseket, de kölcsönhöz még sem jut. Mikor már három-négy hónapig fizetett, akkor mutatják meg neki az alapszabályokat, melyek szerint kölcsönt csak ugy kaphat, ha két kezest hoz. A szegény ember a legnagyobb zavarban van, hogy honnan kerítse ezeket elő. A legtöbben megunják az egész dolgot és ott hagyják a befizetéseket. Van egy pár intézet, mely teljesen erre pályázik. Beszélnek egy intézetről, melyre már az államügyész is szemet vetett s a melynek tárczájában állítólag 45,000 forintról szóló teljesen értéktelen váltók vannak. Ezen intézetek, hogy fentarthassák magukat, folytatják üzelmeiket, népszertítlenítve és disereditálva a szövetkezetek intézményét az egész országban. Ez ellen okvetlenül kell valamit tenni, (Ugy van! balfelöl) ezt hallgatással mellőzni nem lehet. Ma nem vagyok azon helyzetben, hogy megmondhassam, mikép kellene ezen a bajon segíteni, de azt hiszem, hogy a törvény módosítása nélkül az nem fog menni. Ugy hiszem, hogy a fiókintézetek felállításának jogát korlátozni kell és törvény által is kel] olyan korlátokat felállítani, a melyek ezen fekte lenségnek gátat vetni alkalmasak. Ma, mint mondám, nem vagyok abban a helyzetben, hogy tüze-