Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-41

41. országos ülés január 17-én, kedden. 1887. t "bői, a chaöszból, a melyeket századokon át kizsarolt a külzsarnokság. Mindez országocskák háborúkat viseltek, önálló hadseregeket szerveztek, idegen országokból drága pénzen vett fegyver és kellékekkel, mindent nagyobb lábon s oly mérvben rendeztek be, a mint azt terjedelmük, segéd-forrásaik megengedhették s mégis képesek voltak pénzügyeiket rendezni, véderőt teremteni, ipart, kereskedelmet, hatalmasan fejlődő mezőgazdaságot létrehozni, mig a mi kormányunk a béke áldásai közepette tönkre tette virágzó mezőgazdaságunkat, megölte iparunkat, semmivé tette kiviteli kereskedésünket, kiélte, kimerítette a nemzet adóképességét, kiölte a nemzet önérzetét, önerejében való bizalmát s az ezredéves önálló országot szánalmas gyarmati alárendeltségbe sülyeszté. (Igaz! Ugy van! a szélső haloldalon.) Igaz, hogy más országok is sokat költenek a véderő fejlesztésére; de azt ők saját hadseregükre fordítják. E nemzeti hadseregek felszerelése, élelmezése, felfegyverzése, mind az országban történik, az a pénz, a mi a hadseregre fordittatik, mind a hazai ipar, kereskedelem foglalkoztatására, felvirágoztatására hasznosittatik s igy a józan váltógazdászat alapján a nemzeti jól- és biztonlét főfőtényezőjévé válik; de nekünk — az ezredéves •magyar államnak — nincsen egyetlen katonánk, még honvédeink is az osztrák hadsereg segédcsapatait, népfelkelésünk annak tartalékát képezi s törvényhozási engedély nélküli ujonczozást enged a bécsi hadügyministernek. Rendelkezik mindezek felett egy idegen, a mi törvényhozásunkkal szemben nem felelős hadügyminister. E véderőnek felszerelése, fegyverzése történik idegen országban, a mi végtelen nagy áldozataink gyümölcstelenül elvesznek e hazára, abból iparunk, kereskedelmünk mit sem kap. Példa rá az ismétlő fegyverek tanulságos esete, a midőn egy hazánkban keletkezni akart fegyvergyáiat már csirájában agyonnyomott az osztrák monopólium. Példák rá megbukott posztógyáraink — melyek épen a hadsereg felszerelése Ötletében keletkeztek s ahhoz mérten rendeztettek be — de a melyeket agyonbarapott a Harapátoknak mindent elnyelő éhes torka. (Derültség.) A ministerelnök ur maga feldicsekszik, hogy mi nem küzdöttünk ellenséggel s a béke fentartásában érdemet vindicál a kormánynak, pedig ebben bizony annyi érdeme van, mint akár Pityi Palkónak. Hanem volt — úgymond — egy nagy elleneégünk: elmaradottságunk. Ez ellen kellé küzdenünk, hogy ha nem akartuk, hogy az 1867-ben felelevenített állam ne csak a papiroson, hanem a világon is éljen. De hát hol élünk mi a világon? de hát a külállamok tudnak-e másként rólunk, mint adósságcsinálókról ? Hát azok az osztrák követségek, eonsulatusok — melyek első sorban lennének hivatva, hogy e magyar állam lételét hirdessék a világnak — nem épen ők ignorálják-e első sorban? s azon 700,000 forintért, a melylyel hazánk fizetésükhöz járul, csupa háládatosságból nem küszöbölik-e ki nyelvünket, czímerünket, állami jelvényeinket? S vájjon, a midőn ezenimpertinentia ellen itt többszörösen feljajdultunk, tett-e a mi kormányunk egyetlen lépést is arra, hogy az orvoaoltassék ? Hogy a magyar alattvalók, a magyar érdekek védelemben, felkaroltatásban részesüljenek? s hogy azok, kik fizetésünket élvezik, már egyszer szűnjenek meg államiságunkat a külföldön insultálni. Minden kis parányi államnak, még Montenegrónak is — a mely egyetlen középiskolát se tud fentartani — van külképviselete, a mely tudatja a világgal lételét, csak a nagy Magyarország nélkülözi ezt s a mi mé g furcsább, ezt a megszeg} enítést és a külföld előtti megaláztatást még 700,000 forinttal évente meg is fizettetik. A közigazgatás terén rámutat, mint a haladás jelenségeire, a közigazgatási bizottságokra és a minősítési törvényre. Az első egyszerűen a'megyék önkormányzati jogának confiscálása, a második csak papiroson létezik; én legalább ismerek 5—6 olyau megyét, a hol az alispánon kivül egyetlen jogvégzett tisztviselő sincsen, hanem a hivatalokat megszállták a cikkek protegáltjai és a vagyonbukott uracsok s mellettük ott vannak a jeles képzettségű jogvégzettek százai, kik még díjnoki alkalmazást sem tudnak kapni. (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon.) A fővárosi állami rendőrséget is, mint a haladás egyik jelzőjét állítja elénk. Jó lesz f

ezt nem nagyon feszegetni, mert a haladás theoriáját nagyon csattanósan találná megczáfolni. Azt állítja a ministerelnök ur, hogy a magyar állam századok óta nem volt künn és benn ugy tisztelve, mint jelenleg. Künn igen; de ezt ne tulajdonítsa a kormány magának és a közösügyes rendszernek, mert a népek tisztelete, szeretete ered az 1848-iki nagy korszakból,amidőn nemzetünk oly csodás hősiességgel küzdött nemcsak a saját, hanem a világ szabadságáért. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) A népek e tiszteletét, e szeretetét fokozta a nemzet megváltójának, Kossuth Lajosnak (Lelkes éljenzés a szélső baloldalon) bűbájos szónoklata, a ki a népek szeretetét meghódította számunkra, a ki a letiprott magyarnemzet szenvedését a világ fájdalmává tette; de a kit önök csak kitagadni és száműzni tudtak. Ered e tisztelet azon nagyszerű vívmányoktól, amelyeket P>ach, Schmerling megdönteni nem tudtak, de önök naponta megtagadják és aláássák. A benn keltett tiszteletet sem látom sehol, sőt a kifelé gravitálok soha oly merészen nem paczkáztak a magyar állammal, mint a hogy Tisza erélyesnek jellegzett kormánya alatt teszik. Elismeri ugyan az állampolgárok bizonyos rétegeinek terhes küzdelmét az élettel, de igéri,