Képviselőházi napló, 1887. II. kötet • 1887. deczember 21–1888. február 1.

Ülésnapok - 1887-44

44. országos ülés január 20-án, pénteken. 1888. 125 Mi pedig szilárdan ragaszkodunk az alaphoz, és bizva a legfőbb biró, a király, igazságos ítéletében, követeljük azt, a mi Isten és emberi törvények szerint megillet. Tehát védenczünkre, a hazára, hasznosabbak, alkotmányos királyunkkal szemben loyalisabbak vagyunk. Én nem vádolom önöket hazafiatlansággal, de sőt megvagyok győződve, hogy önök is óhajtják a nemzet szabadságát, törvényes jogaink biztosítását ; de félnek azt nyíltan követelni, mert folytonos engedékenységük a Lajtántúliakat nemcsak túlkövetelőkké, de már elhízottakká tévé elannyira, hogy legjogosabb kivánaímaink felett is maguk javukra mosolyogva, napirendre térnek. (TJgy van! a szélső baloldalon.) És igy azon engedékenység, mely kormányunknál már-már gyámoltalanságnak lenne nevezhető, tovább nem folytatható, ha csak törvényes jogainkból egészben kifosztatni nem akarunk. Előttünk állanak a bolgárok, e derék, hazáját szerető nemzet, vájjon ha szabadsága biztosítása mellett, miért a nagyhatalmak kezességet vállaltak, a félelemtől űzetve, az orosz erőszakosságaival szemben mindenkor csak az engedékenység mezején haladtak volna, fentmaradhattak volna-e szabad nemzetnek? És ha meghunyászkodásuk gyümölcse a szolgaság leendett, nem mondaná-e mindenki szánalom nélkül: önmaguk tették a jármot nyakukba. És ha, feltéve, de meg nem engedve, hősies védelmükben Európa önző politikájának következtében elbuknának, a mellett, hogy férfias maguktartása előtt még az ellenség is kényszerülne meghajolni, megmentették a jövőt, mely még ezentúl is megnyílhat előttük, mig a fenti esetben örök halál lenne kiérdemelt díjuk. Egyébiránt ne higyjék uraim, hogy mi hajlandók volnánk koczkára tenni hazánk jövőjét, nem; mi is biztosan kívánunk haladni, de a húsz évi tapasztalás meggyőzhette volna önöket ép ugy, mint meggyőzött bennünket a felől, hogy még mi, már tudniillik a kormány többsége, minden újabb egyességnél, a béke fentartásáért, kiszámíthatlan kárunkra engedékenykedtünk, addig a másik fél Austria, mindent koczkára téve, nyakas önzéssel használta ki engedékenységünket, hozzájok volt igaz és önzetlen baráti érzetünket, de ez nemcsak most történt igy, mert hisz századok előtt az oszrák kormányzatról Magyarországgal szemben igy nyilatkozott egy hazánkfia: „Régimen Austriacum est sicuti missa de requiem, ubi nec Glória nec Credo, sed semper Offertorium et in fine nulla datur benedietio". Hát ez igy soká nem folytatható, mert utóvégre is nem áldozhatjuk fel hazánkat, nemzetünk jólétét szomszédaink önzésöknek és annyival kevésbbé tehetjük ezt, mert határozottan tudjuk, hogy Magyarország tönkrejutása esetén szétfoszlanék Austria. És itt figyelmeztetni óhajtanám Austria polgárait arra, hogy az osztrák kormánynak Magyarország megsemmisítését czélzó munkája merénylet Austria ellen, miután a nekünk vájt verembe Austria minden körülmények között előttünk bukik, mert mi hazánk, szabadságunk védelmére tudunk egyesülni, egyesült erőnk és edzett akaratunknak pedig a pokol kapui sem állandanak ellent. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Itt a király helye közöttünk ! A fősiíly Magyarországra helyezendő, ha a király birodalma fentmaradását óhajtja, mert a magyar nemzet nem hajlandó az orosznak, de a németnek sem nemzetiségi rajongásból oda vetni hazáját — mint ezt a lajtántúli tartományok nem egyszer jelezték — de el van határozva megvédeni a trónt, megvédeni a birodalmat mindenkivel szemben, legyen az külvagy belellenség. Igaz, mi Austriára vagyunk utalva, ámde Ausztria reánk; az erősebbet illeti meg a védnökség ; hogy pedig mi vagyunk erősebbek, ezt nemcsak megmutattuk, de ez kézzel fogható igazság is, mert Austria a hány részből áll, annyi felé von. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Itt talán nekünk is felhozhatnák, hogy nálunk is meg van a nemzetiségi kérdés. Én azt vagyok bátor mondani: nincs, mert egyes felhevült izgató szónoklatokból nem lehet a nemzetiségek elégedetlenségökre következtetni, mert hisz a magyar nemzet nem űzött soha önző politikát, mit legjobban bizonyít az, ha mi, kiknek hatalmunkat a múltban a félvilág rettegte, oly önzést tanúsítottunk volna mintáz orosz, vagy akár a német nemzet is, akkor uraim e hazába manap nem volna csak magyar. De itt minden nemzetiség egyenlő szabadsággal bírt ésbir; egyenlő jogokat élvez velünk és csak ugyanazon kötelességek kötik, egy azonban megkívántatik tőlük is, hogy szeressék a közös hazát és ne törekedjenek annak gyengítésére, mert hisz ők is akkor lehetnek valóban boldogok, ha virágzó és hatalmas leend közös hazánk; ép ezért legyen az magyar, német, horvát, tót, román, szász vagy szerb ajkú hazánkfia, ki az egység koczkáztatására törekszik, az az össznemzet ellensége és megérdemli, hogy legszigorúbb törvényeink alkalmazásával sujtassék. T. ház! Ismerjük mi azon nehéz feladatot, mely a függetlenségi 48-as pártra vár, tudjuk, sőt érezzük, miszerint a nemzet egy töredéke az élénkbe tűzött nagy ezélkiküzdésére elégtelen; de tudjuk még azt is, hogy a legnagyobb magyar szavainak megvalósításához — Magyarország nem volt, de lesz — még az össznemzet ereje is csak ugy elégséges, ha a magyar nemzet régi erkölcseinek magaslatára emelkedik. Ép ezért nem lehet czélunk a nemzet egyes tagjainak sárbahurczolása, de minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy minden egyes polgárnak értéke emelkedjék, szellemimint physicai képessége fokozódjék,mert