Képviselőházi napló, 1884. XVI. kötet • 1887. február 24–május 25.
Ülésnapok - 1884-367
367. országos ülés május 14. 1887. 4,34 nyomatása és szétosztása után sürgős tárgyalás végett a pénzügyi bizottsághoz utasítani méltóztassék. (Helyeslés.) Elnöki Ezen „az első magyar-gácsországi vasúttársaság részére további beruházások czéljából nyújtandó külön állami biztosítás tárgyában" beterjesztett törvényjavaslat indokolásával együtt ki fog nyomatni, a ház tagjai közt szétosztatni és jelentéstétel végett a pénzügyi bizottsághoz utasíttatni. Több jelentés nincs ; következik az indítványés interpellatiós-könyv felolvasása. Zsilinszky Mihály jegyző: Jelentem a t. háznak, hogy az indítvány-könyvben ujabb bejegyzés nincs; azinterpellatiós-könyvben ellenben a következő bejegyzések foglaltatnak (olvassa): 1887. évi május hó 14-ikéről: Lázár Ádám, az erdélyi királyföldi közös birtok rendezése tárgyában, az igazságügyministerhez, továbbá Zay Adolf,ugyanazon ügyben, ugyanazon ministerhez. Elnök; A képviselő urak az ülés végén fogják megtenni interpellatióikat. Következik a pénzügyi bizottság 524. számú jelentése „azon arányról, a melyben a magyar korona országai az 1867: XII. törvényczikkben közöseknek elismert állami ügyek terheihez hozzájárulnak" czímű törvényjavaslat tárgyában. Azt hiszem, a t. ház, méltóztatik a jelentést felolvasottnak tekinteni (Helyeslés) és igy az általános vitát megnyitom. Hegedüs Sándor, a pénzügyi bizottság előadója: T. képviselőház! Hogy azon indokokat ismertessem, melyek a pénzügyi bizottságot arra birták, hogy e törvényjavaslatot elfogadásra ajánlja, kénytelen vagyok, bár csak röviden, visszatérni azokra, a mik a quota megállapítása tárgyában kiküldött magyar országos bizottságnak e törvényjavaslathoz mellékelt okmányaiban foglaltatnak. A quota-bizottság feladatának megoldása czéljából első sorban az 1872. évi IV. törvény czikkben a határőrvidéki jövedelmek fejében külön megállapított 2%-nyi hozzájárulási arány megváltoztatására törekedett. Nem akarok azon előzmények fejtegetésébe bocsátkozni, melyek e törvényt s annak azon szövegét, melyben az jelenleg törvényeink közt foglaltatik, létrehozták. Tény az, hogy már az időközben beállott változások, nevezetesen a határőrvidék bekebelezése, az administratio változtatásai folytán, maga azon pénzügyi alap is, mely eleinte ezen aránynak inkább magyarázatául, mint pontosan kiszámításának alapjául szolgált, szűnő ben van s igy már az is nehézséggel jár, ha csak a negatív eredményt akarjuk kitüntetni, azaz: kiszakítani az ország jövedelmeiből azokat, amelyek fejében e 2°/° Magyarországot terheli, eltekintve azon közjogi anomáliától, hogy Magyarország a közös ügyekhez való hozzájárulásának czímén szerepeljen egy oly tényező is, a mely közjogilag már megszűnt létezni. E törekvés azonban abban a formában, a mint az országos bizottság akarta, hogy tudniillik beleolvasztassék a határőrvidéki jövedelmekkel együtt a határőrvidék fejében való hozzájárulás is az egységes quotában, nem sikerült. Nem sikerült nem annyira közjogi szempontból, mint pénzügyi tekintetben. Mert az osztrák bizottság elismerte, hogy tulajdonképeni jogi alapja annak nincs és ezen elismerést nemcsak a vita folyamán tartotta fenn, de egyszersmind hiteles és határozott kifejezést nyert az azon jegyzőkönyvben, a mely a két országos bizottságnak végmegállapodását tartalmazza. De máskülönben pénzügyi tekintetben e czímen az osztrák félnek megkárosítását vélték az osztrák küldöttek az esetben, ha az ennek megfelelő kárpótlás külön ki nem köttetik és meg nem adatik. Ennek következtében Magyarországnak országos bizottságához azon követelményt intézték, hogy e czímen külön kárpótlást nyújtsanak Austriának. Minthogy a magyar országos bizottság erre már csak a jövő szempontjából, sőt bizonyos tekintetben illetékességi szempontból is hajlandónak nem mutatkozott, a kérdésnek ezen pénzügyi megoldása nem sikerült. A praecipuum kérdésében tehát a végmegállapodás annak föntartásában concludál ugyan, de azon mindenesetre nem jelentéktelen haladással, miszerint a közös megállapodást tartalmazó végleges jegyzőkönyvben osztrák részről is elismerik, hogy közjogi szempontból ennek jelentősége egyáltalán nincs; hogy teljesen indokolt, miszerint ez a közös quotába beszámittassék. De az ennek fejében osztrák részről formált követelés magyar részről természetesen visszautasittatván, az ügy megoldást nem nyert. A mi a kérdés másik részét illeti, az a határőrvidékfejében elvállalt praecipuumtól eltekintve, magának a quótának megállapításában állt. Itt nézetem szerint először is magának az alapnak megállapításáról s illetőleg azon számítási adatoknak megválasztásáról volt szó, melyek ennek alapjául szolgálhatnak és szolgálhattak. E tekintetben a két országos bizottság közt — a mint a mellékelt jelentés és adatok bizonyítják — eleinte lényeges eltérések voltak, a mennyiben az osztrákok részben az 1877-iki álláspontot foglalván el, a jövedelmek közül némelyeket, melyeket Magyarország az osztrák jövedelmek közé számított és viszont,mely eket a magyarországi jövedelmek közül kihagyott, az osztrákok megfordítva számítottak; másfelől a közvetett adókat nettó akarták felvenni, holott az egyenes adókat bruttó számították.
