Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.

Ülésnapok - 1884-324

324. országos ülés febraär 17. 1887. 241 letileg hirdetek abban áll, hogy gyakorlati eljá- | ragomban ugyanazt követtem és ezt teszem és tettem is, ha tud a képviselő ur, ugyan álljon elő és merje megmondani. És ha ebben harmónia van: az sokkal többet ér és sokkal jobb Mustra ti ója annak, hogy milyennek kell a tanárnak és politikusnak lennie, mint a t. képviselő urnak a magaviselete, a ki igen sokszor nagyhangú vádakkal szokott dobálódzni, a ki itt a mindent megítélő és 'elítélő, önzetlen, egyedül önzetlen, csaknem egyedül felvilágosodott és elfogulatlan culturai bajnok színében szereti magát feltüntetni és a politikai első kötelességét a képviselőnek, nézetem szerint, megsérti, midőn általános tételekben vádakkal dobálódzik, pedig tudnia kellene, hogy itt kettős felelősség súlya alatt állunk és nemcsak magunknak, de az országnak is tartozunk azzal, hogy a szorosan igazságos megítélésre törekedjünk és felvilágosításunkat ugy intézni, hogy a tisztességes közvélemény meggyőződhessék annak valóságáról. (Helyeslések.) Ennyi az, a mit megjegyezni akartam. Herman Ottó S T. képviselőház! Én személyes kérdésben vagyok bátor szólani. Majdnem ugyanazon szavak, a melyekkel Szilágyi Dezső t. ellenfelem már gondolom negyedszer kezdte beszédét/alaptalan gyanúsítás, rágalom: elhangzottak ma is. Szilágyi Dezső l Nem mondtam azt! (Felkiáltások: Azt mondta, ráfogás!) Herman Ottó: Bocsánatot kérek, tehát ráfogás. S valamint ezelőit nem fektettem arra súlyt, ugy ezúttal sem vagyok hajlandó súlyt fektetni arra. Én hivatkozom egyszerűen a Naplóra, mert stenographusok irták azt, hogy a gscheftelésre vonatkozó szavaim azok voltak, hogy a közhitben ez volt elterjedve. Bocsánatot kérek, én nem akarok azok előtt kitérni, az a magyar közhitben, vagy a társadalomban van. A második dolog, a mire megjegyzést tartozom tenni, az, a mit t. ellenfelem az irodalmi működésről mond, hogy ebben nekem nagy tudósok nem adnak igazat. T. képviselőház, én nem tudósokról, hanem gyakorlati tanférfiakról beszéltem és nagyon szeretném tudni annak a gyakorlati tanférfiúnak vagy tudósnak a nevét, ki azt mondja, hogy igazi tankönyvet csak az irhát, ki tanítással nem foglalkozik. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Minden egyebekkel szemben a képviselő ur azt mondotta, hogy ez gyanúsítás, ez ráfogás, de másfelől nem hiszem, hogy ő auctoritást meg tudna nevezni, ki a tanférfiakat az irodalomtól dispensálhassa: ennélfogva az ő — megengedem — nagy patkóssá' <lmondot szavai, reám nézve ugyanazon hatást gyakorolják, mint a múlt esztendőben. (Helyeslés balfelöl.) Szilágyi Dezső: T. ház! (Bálijuk! Halljuk!) Legyen szabad az előttem mondottakra megjegyeznem, hogy ha én a képviselő ur megjegyKÉPVH. NAPLÓ. 1884—87. XV. KÖTET. zéseire majdnem mindig ugyanazokat felelem, ennek oka egyszerűen abban áll, mert más alakban ugyan, de a képviselő ur is mindig ugyanazokat mondja és ugyanazon hibába esik. Másodszor : Már hányadszor igazítsam helyre a képviselő urnak azt a ferdítését, mintha én azt mondottam volna, hogy felesleges, hogy tanár írjon tankönyvet ; holott én azt mondottam, hogy ott, a hol a szakban több tankönyv ugy is létezik, ott egy tanár irodalmi munkásságának fősúlya nem a tankönyvek szaporításában, hanem a tudományos munkák megírásában fekszik. (Helyeslések.) Én lemondok arról a reményről, hogy a képviselő urat rábirhassam, hogy szavaimat két pillanat után ne akarja elferdíteni és ne akarja másként magyarázni. Á mi pedig azt illeti, hogy ő a culturalis gschäftelést értette, azt mondotta, hogy ez a közhitben van elterjedve. Midőn erre azt mondom, hogy egy képviselőnek, a ki arra hivatkozik, hogy a közhitben van valami elterjedve, a mely egy egész osztályt, számos testületet mélyen és nagyon sértett, vagy meg kell mondani azt, hogy ebben ő nem osztozik, vagy elegendő és tisztességes okának kell lenni, hogy ezt mint valósginüt és hihetőt említse és akkor helyesen tesz, ha megmondja, ha okait is felhozza és nem általánosságban, de kellőleg részletezve a súly és dolog tekintetében; mindez nélkül azt felemlíteni, miután felhozza, hogy közhitben van elterjedve, annyit tesz, mint gyakran iniuriosus dolgot mondani, de az az alól való felelősség alól elmenekülni, (Elénk helyeslés joblfelöT.) Herman Ottó: T. ház! (Halljuk!) Arra, a mit én mondtam azon a hangon, a melyen mondtam, rámondani azt, hogy ferdítés: ez provocálás! A ki egyszer azt mondja, hogy ráfogás és ferdítés, annak már ugy is gyengén állhat ügye érvek dolgában. Abban pedig a t. képviselő ur gyökeresen téved, hogy én talán kitérnék a felelősség elől, mert nincs ember, ki ezt rólam elmondhassa. De fölkérem a t. képviselő ur figyelmét arra, hogy a gschäftelési thema nem tőlem eredt, mert ha van ennek visszhangja e házban, méltóztassék számba venni egyszersmind azt a hatodik nagyhatalmat, tudniillik a sajtót, amely ezt a — részemről is kijelenthetem — undorító themát évről-évre a legszélesebb alapon tárgyalja és oda vetegeti a magyar közönség elé; azt pedig senki sem fogja tagadni, hogy a sajtónak van hatása valósággal arra, hogy a közvélemény egy dolog iránt alakuljon, a mely azután e fórum elé is tartozik. Én mint a parlamentben álló férfi, tartozom azzal, (Helyeslés a szélső balon.) Nem mondom azt, hogy gschäftelnek, hanem nekem kötelességem constäíálni azt, hogy a közhit ez, hogy ez ellen valósággal cselekedni kell. Mindaz a provocatio, a mi a t. képviselő urbe31