Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.

Ülésnapok - 1884-324

236 324. országos ülés február 17. 1887. hetem el e két áramlat mivoltát, csak annak egyszerű constatálásával érem be. Most áttérek arra, a mit az a bizonyos czikk különösen és nyomatékosan tárgyal, tudniillik a tanárok szellemi működésére. A t. képviselőház mindenesetre emlékezni fog rá, hogy az immár megjelent t. ellenfelem (Derültség) a múlt évi tárgyaláskor azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, hogy a tanár irodalmilag is működjék és tankönyveket"irjon; egy tanárnak egyedüli feladata az, hogy előadása által^ növendékeire közvetlen hatást gyakoroljon. Én azt bátorkodom állítani, t. képviselőház, hogy egy tanár először nem vonhatja ki magát az ellenőrzés alól szellemiek dolgában; egy tanárnak az ő egész methodusával, irányával ki kell tenni magát a eriticának, a mely megállapítja vagy az ő becsét, vagy azt, hogy hivatásának nem felel meg. Ez az első szempont. Innen van az, hogy én külön levelezésekkel — noha tudtam — de még is iparkodtam meggyőződni arról, vájjon lehetséges e az európai cultur-államokban az, hogy oly ember, ki soha irodalmilag nem létesített semmit, egyetemen tanári cathedrát elfoglalhasson. A válasz határozottan tagadó volt két szempontból, először ép a felhozott ellenőrzés szempontjából, másodszor pedig a cultura fejlődése szempontjából. A harmadik szempontra majd rá fogok térni. A budapesti egyetemen tényleg vannak tanárok, kik soha irodalmilag életjelt nem adtak magukról és nagyon sajnálom, a midőn kénytelen vagyok kifejezni azt, hogy eltekintve Szilágyi Dezső t. képviselőtársamnak valósággal nagyszerű szellemi tulajdonaitól, az európai qualificatio alapján, minthogy nem voltam még képes tőle semmi irodalmi dolgot felfedezni, ő egy magántanári cathedrát sem fogkihatna el. (Mozgás.) Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy miután ő irodalmilag nem működött, azért tanári tanszéket el nem foglalhat, mert készséggel megvallom, hogy a budapesti egyetem összes tanárai közt nekem Szilágyi Dezső t. képviselőtársam működése, mint tanáré, a legjobban tetszik s én ezt, t. képviselőház, indokolni is fogom. Indokolásom abban áll, hogy a ki a növendékeknek vagy hallgatóságnak theoretice ad elő valamit, nagyon szükséges, hogy azt gyakorlatilag is próba tárgyává tegye ugy, hogy a tanulók az ily „ad oeulos" való demonstratio által tiszta ítéletet vonhassanak le maguknak a dolgokról. Már most, t. ház, a mondottak szerint Szilágyi t. képviselő ur methodusa a képzelhető legtökéletesebb : (Halljuk.!) mert midőn ő az egyetemen theoretice tanítja a politikai tudományokat, itt a házban gyakorlatilag bebizonyítja egyszersmind azt is, hogy miként lehet az ő politikai tudományával két szék közt a pad alá jutni. (Élénk derültség.) De még tovább megyek, t. ház, én bátorkodom azt állítani, hogy az a tanár, a ki csak előad s irodalmilag nem foglalkozik: az én szememben egy hajszállal sem ér többet, mint egy szinész. A szinész is oktat, de mihelyt meghal, akkor csupán a hírlapokban fenmaradt eriticákban marad nyoma ugy, hogy nekünk azon eszközökről, melyekkel a hatást előidézte, egyáltalán semmi fogalmunk sem lehet. Azon tanár, a ki nem egyszersmind iró is, határozottan a szinész színvonalán áll. Ugyanis abban a perezben, melyben a cathedráról lelép és visszavonul, senkinek sincs módjában, hogy az ő módszeréről magának fogalmat alkossan. Azon divatot, mely a mi egyetemeinken uralkodik, hogy a tanárok beérik azzal, hogy valamely arra alkalmas tanítványuknak stenogrammját átnézik és beérik azzal, hogy az ő tanulóik minden methodus nélkül valamit betanuljanak és csupán az előadások halmaza előtt álljanak: irodalmi működésnek nem tarthatom. T. ház! Minthogy'itt csakugyan a pénzelési rendszer képezi a főtekintetet, az irodalmi rendszer pedig egy ilyen nyomós jelentőségű egyén mellett, mint Szilágyi Dezső, háttérbe szorul, nézzük tehát most, hogy mily különbség van a mi tan áraink felfogás a és a külföldi tanárok nézete közt és mi a különbség az igaz culturalis színvonalon álló külföldi elemek közt és a mi tanáraink közt? A különbség az, hogy ha egy külföldi tanár meghal, marad tőle az utódokra műve és irodalmi működésének eredménye, mi a népnek valóságos szellemi kincse ; midőn a mi tanáraink alhalnak, legnagyobb részük után nem marad egyéb, mint egy fényes villa. (Derültség a szélső baloldalon.) Az adózás szempontjából ez is megbecsülendő dolog ugyan, de azt a cultura előzmozdítására szambavehetőnek nem tarthatjuk. T. ház! Vizsgáljuk meg most hatását az irodalmi működésnek. A tanárnak főleg azért szükséges, hogy irodalmilag is foglalkozzék, hogy tankönyvet irjon, hogy igy concret alapon ellenőrizhető legyen. A t. miiiister ur emlékezni fog arra, hogy a múlt évben összegyűltek a philologiai tanárok tanácskozásra. Én, t. ház, az ő működésüket és tanácskozásukat nagy figyelemmel kisértem és azon nézeteket, melyek ott nyilvánultak. Reám nézve kevésbbé fontos volt az, hogy vájjon azok a classicusokat szükségeseknek tartják-e vagy nem, hanem az, hogy ők milyen állást fognak elfoglalni az ő mesterségök eszközeire nézve. Hát, t. ház, az a gyülekezet, a melyben képviselve voltak Magyarország középiskoláinak legjobb philologiai tanárai, ezeknek szine-java az utolsó consequentiában abban állapodott meg, hogy a latin és egyéb holt nyelvekben való előmenetel azért nehéz, azért bajos s azért olyan csekély az eredmény, mert nincsenek jó tankönyvek. A discussio további folyamában azután természetesen felvetődött az a kér-