Képviselőházi napló, 1884. XV. kötet • 1887. február 5–február 23.

Ülésnapok - 1884-314

10 314. orsiítgos ülés íebraar 5. 1887. Beöthy Algernon jegyző (olvassa).- 10. i rovat. Tébolyda! kiadások 390,369 frt. Elnök: Megszavaztatik. Beöthy Algernon jegyző (olvassa): 11. rovat. Közbiztonsági kiadások 150,000 frt. Elnök: Megszavaztatik. Beöthy Algernon jegyző (olvassa): ií. rovat. Országos csendőrség és a predeali nemzetközi vasútnál rendőri szolgálat szükséglete 3,210.800 frt. Szalay Károly: T. ház! (Halljuk!) Az általános vita alkalmával a ministerelnök ur bizonyos önérzettel és megelégedéssel hivatkozott közbiztonságunk állapotára. Különösen kiemelte, menynyire növekedett a mostani kormány intézkedése folytán, illetőleg aegise alatt a személy- és vagyonbiztonság. Hát, t. ház, a minister ur megelégedése, ugy hiszem, igen kis értékre reducálódhatik akkor, ha a hírlapok ide vonatkozó rovatait olvassa, de reducálódhatik akkor is, ha az igazságügyministernek indokolásába betekint, a ki a börtönöket szaporítani akarja ép azért, mert azok mostani állapotukban a jelenlegi létszámnak meg nem felelnek. Hát, t. ház, megvallom, ha nem tartom is biztonsági állapotunkat egyáltalán jobbnak, mint az előtt voltak, de nem tartom rosszabbnak sem. Ez irányban nem mentünk sem előre, sem hátra és szerintem ennek a bajnak az oka magában a rendszerben fekszik. Midőn a csendőrség intézménye felállíttatott, már emelkedtek hangok arra nézve — még pedig elégséges számban — itt a házban és azon kivüi is, hogy az rendeltetésének kellő módon nem fog megfelelni. Ezt a tapasztalás igazolja is, t. ház, de mint említeni bátor voltam, ez magában a rendszerben fekszik, mert olyan közbiztonsági intézmény, hol a karhatalom és kutatás egy és ugyanazon személyekben egyesül, rendeltetésének megfelelni soha sem lesz képes. Ez az alaphibája a esendőrségi szervezetnek. De van annak még más hibája, a min könnyen lehetne segíteni. A köztapasztalás szerint egyik hiba a csendőrség intézményében az, hogy — ugy mondva — alig melegszik meg a csendőr egy vagy más helyen, alig ismeri meg a helyi viszonyokat, rögtön elteszik máshova és ennek az örökös változásnak következése, hogy sem itt, sem ott a helyi viszonyokkal nem lévén ismerős, valósággal a setétben tapogatódzik, A másik, még pedig szerintem igen lényeges hiba az, hogy a csendőrség és közigazgatási tisztviselő — mondjuk, ma a főszolgabíró — közt nincs meg a kellő kötelék. A közigazgatási tisztviselőnek valóságos megkereséseket kell a legtöbb esetben intézni a csendőr-őrsvezetőhöz. Ezen állításom igazolására legyen szabad egy esetet felhoznom. Somogy megyében történt, hogy egyik őrsvezető összeütközésbe j ött egy községi bíróval. Ennek az lett a következménye, hogy bizonyos alkalommal, nem tudom honnan elővonszolt ürügy alatt az őrsvezető a községi bírót elfogta.; Véletlenül ugy történt, hogy a szolgabíró épen azon községben járt. A bírónak hozzátartozói elmennek a szolgabíróhoz panaszra. A szolgabíró megjelenik a helyszínén s kiadja a parancsot, hogy az őrsvezető rögtön bocsássa el a községi birót. Es mi történt? Az örsvezető megtagadja az engedelmességet, elczipeli magával a birót a saját állomási helyére, ott éjnek idején összevissza veri, másnap azután elbocsátja. A szolgabíró a maga utján panaszt is tett ezért és mi lett az elégtétel.? Semmi! Mert elégtételnek venni csak nem lehet, hogy négy hónap múlva egyszerűen eltették onnan az őrsvezetőt. Ily állapot sem a közbiztosságra, sem pedig az administratio jobbátételére nem alkalmas. Ez alkalommal, t. ház, majdnem lehetetlen elkerülni azt is, hogy említést ne tegyek arról, miszerint a csendőröknek majdnem mindig legelső teendője, ha valakit elfognak, hogy azt össze-viszsza verjék és ezáltal vallomást csikarjanak ki tőle. Nem akarok, t. ház, hogy ugy mondjam, ebből lármát ütni, mert nem tartom nagy dolognak, hogy azon csendőr, a ki végtére nem a consilariusok közül való, midőn talán 20—24 óráig üldözi a gonosztevőt és midőn azt megfogja, hevében egyszermáskor nem ugy bánik, mint a hogy kellene — mondom — ha ily eset a kivételek közé tartoznék, bizony nem szólnék egy szót sem; de oly közönségesek ezek, hogy amiről meggyőződhetik a minister ur is, a bíróságok 9 eset közül majdnem ötben azért mentik fel a vádlottat, mert azzal védekezik, hogy a csendőrök megkínozták. Sőt neki állnak ártatlan embereknek s megkínozzák. Azt hiszem, hogy ezt tűrni nem lehet, ezt orvosolni kell és szerintem orvosolni nagyon is könnyű volna, ha a helyett, hogy a mostani rendszer szerint a közönséges bűntényekért, melyhez a hivatalos hatalommal való visszaélést is számítom, a csendőröket a katonai hatóság ítéli el, elítélné a polgári bíróság. Mert hiszen nem egy eset van, hanem számtalan, hogy a midőn a csendőr bepanaszoltatik, az illető semminemű elégtételt nem kap. (Ugy van! ügy van! balfelől.) Már pedig tudjuk, hogy evés közben jön meg, nemcsak a csendőröknél, de másnál is az étvágy. T. ház! Erre nézve már bátor voltam felhozni, hogy az alaphiba szerintem abban rejlik, hogy ugy nevezzem, a karhatalom és a kutató egy és ugyanazon személyben egyesül. Ellenvethetné talán valaki nekem azt, hogy a fővárosi rendőröknél igy van; pedig hát gondolom, senki sincsen ezen házban, sem e házon kivül, a ki azt fogná mondani, hogy a fővárosi rendőrség körül semmi sincs többé kívánni való.