Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-313

394 313. országos ttlés február 4. 1887. zést: (Ellenmondások a szélső haloldalon.) mivel egybe van foglalva az operaházéval, melyet ellenez. Igaz, hogy ha — a mi valószínű" — a többség megszavazza a tételt: pénzügyileg a nemzeti színház nem vészit semmit; de nem buzdítja az az erkölcsileg ható tudat, hogy midőn irányában a ház minden pártján egyenlő volt az elismerés: ez a ház szavazatában is teljesen ki van fejezve. (Helyeslés.) Könnyű ezen segíteni jövőre: egy sorból lesz kettő, ez az egész. És kell is segíteni, mert ma még nem tudván senki, hogy egy év múlva mi történik az operaházzal ; a nemzeti színház foníosabb és állandóbb érdeke megkívánja a költségvetési elkül önzést. (Helyeslés a jobbolbalon.) Gróf Keglevich István képviselő ur tegnap azt monda: operai válság nincsen és nem is volt, j legfölebb intendánsi válságról lehet szó. Tette e nyilatkozatot bizonyára ama méltánylandó okból, hogy inkább magára hárít mindent, semhogy amaz intézet sorsát, melyet szolgál, ingadozónak higyjék. De ez nem változtat a tényen. Ha nem volna operaházi válság: akkor a ministeri indokolás nem említi a bérbeadást, mint szükségben segítő módot. Ez is bizonyítja, hogy az operaház vezetése különböző módokon történhetik. Ellenben senki sem óhajtja, nem is akarhatja, hogy a nemzeti színház állandóan ne maradjon meg amaz igazgatási formában, a minőben most is, e kedvezőtlen időben oly jól megfelel hivatásának. (Helyeslés.) E különbség eléggé indokolja a tétel kétfelé választását, a mit én — nem akarva a vita lefolyását késleltetni — ezúttal formaszerű indítványnyal sürgetni nem kívánok, csak a jövőre kívánom, hogy bármi történjék is az operaházzal, magát a nemzeti színház állami segélyezését kedve szerint megszavazhassa az egész képviselőház, a mint megszavazná most is, ha külön tétel volna. És ez bizonyára csak növelné e nemzeti muintézet nymbusát és még nagyobb buzdítással hatna az egész személyzetre. (Helyeslés.) Ezek előadása után kijelentem.hogy az együvé foglalt tételt abból az okból fogadom el, mert ismétlem: e nélkül az operaháznak meg kellene szűnnie s az állam a sok szerződött tag kártalanítása miatt még többet vesztene, művészeti szempontból pedig hosszú időre veszthetne el egy olyan muintézetet, melynek mindenféle bajait sürgősen és erélyesen orvosolni kell, de a melyről — ha már egyszer nevezetes vívmányként létezik — lemondani vajmi szomorú dolog volna. [Élénk helyeslés jobbfelöl.) Herman Ottó:T. képviselőház! Két irány az, a melyben én a szőnyegen levő ügyhöz megjegyzéseimet tenni akarom, telhetőleg a legnagyobb objectivitással, (Halljuk/ Halljuk!) Az egyik irány: a szinügy állása általában, a másik ügy az intendánsi kérdés, t. i. az, mely ma általános ingerültséget okoz a közönség számos körében. Mindenekelőtt meg akarom jegyezni, i ház, hogy nagyon sajnálom azt, hogy az ügy olyan arányokat öltött, a minőket öltött. Én azt hiszem, hogy tekintettel a jelen helyzetre, tekintettel ezen nemzetnek súlyos bajaira, a helyzet fenyegető voltára, lehetetlen, hogy a törvényhozás teljes munkarendjét és mindenét tökéletesen egy intendánsi kérdésnek rendelje alá. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) A második dolog, melyre megjegyzést kell tennem, az, hogy legjobb meggyőződésem szerint a magyar színészet ügyét, tehát az operáét is nem az intendáns-kérdés szempontjából, sem a jelenlegi pénzügyi bajok szempontjából, hanem a fejlődés szempontjából kell megítélni, mert én akként vagyok meggyőződve, t. képviselőház, hogy ma, hívják bár az opera intendánsát gróf Keglevich Istvánnak, vagy báró Podmaniczkynak, vagy bárkinek, egy circulus vitiosus van, a mely circulus vitiosusban van egy helyzet, a melyből másképen kibontakozni nem lehet, csak egy cardinalis rendszerváltoztatással. A mig ezen rendszerváltoztatás be nem következik, az egyik intendáns örökli és növeli elődjének a bajait és a bajokon segítve nem lesz. T. képviselőház! Én kimondtam azt a szót: a fejlődés szempontjából kell ítélni. Nagyon sajnálom, hogy t. előttem szólott Vadnay Károly képviselő ur, a ki velem együtt — a messze múltban, a negyvenes évek derekán — velem együtt tapsolt a magyar színészet voltaképeni megalapítóinak és oszlopainak, a helyett, hogy kifejtette volna a kifejlődést magát és szembeállította volna a mai helyzettel, ő csak a pénzügyi kényszerűséget, ezt a mostani szempontot domborítja ki és védi azt, a mi meg nem tartható. Hát, t. képviselőház, velem szemben elmondhatja bárki, hogy én magam mi jogon szólok egyáltalán a szinügyhez, én, a ki a szavaló és éneklő művészetekkel szemben ma körülbelül abban a helyzetben vagyok, a melyben van a vak Munkácsy képével? T. képviselőház! Az én helyzetem nem volt mindig olyan; én a szinügybe mélyen betekintettem és azok a most működő erők, azoknak színejava ki fogja nekem állítani a bizonyítványt, hogy mint kolozsvári criticus, tárgyilagosan és akként bíráltam a szinművészetet, hogy ellene egyáltalán kifogást nem tehetett senki sem. Ez az én jogosultságom. T. képviselőház! A bajok baja az, hogy az