Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-309

3QQ S6Í. orsíágos Illés jauMár 28. 18S7. tolonczházakat kell országszerte építeni. Noén ez irányban a nemzet javítását nem keresem. Nekem az egészen más úton-módon kell. Igenis elismerem, hogy a társadalomnak joga van az ellene elkövetett bűnöket megtorolni, hogy a megtorlás igazságos legyen, hogy soha se menjen túl azon a mértéken, melyet a humanismus parancsol, de a fejlődés tekintetében csak egy factort ismerek és ez a vagyonosság megalapítása, helyes közoktatás és helyes népnevelés. Ha nékem azon értelemben felvilágosítás adatik, hogy ezen intézmények valósággal fejlesztetni fognak, meg vagyok győződve, hogy törvényjavaslatokkal nem fognak többé a képviselőház elé jönni és nem fogunk megszomorodni oly látványon, a milyenben részesülünk Aszódon, hogy egy tönkrement ipartelep helyére csupán javítóintézetet képesek állítani, a mi bizonyíték arra, hogy mikor az ipar sülyed, akkor betelepedik a nyomor a megromlott emberiségbe. Ez az, t. ház, a mit az előadó úrral szemben kifejezni akartam. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Fabiny Theophil igazságügyminister: T. ház! Teljesen egyetértek az előttem szólt t. képviselő úrral a tekintetben, hogy nem a börtönökben és fogházakban kell a nevelést és oktatást megkezdeni, hanem hogy ezt a társadalomnak más utón, első sorban az iskolában kell igyekezni elérni. Az ellen sem akarok felszólalni, hogy a vagyonosság gyarapodása a büntetendő cselekmények számát apaszthatja; azonban azt hiszem, hogy akár mily nevelésben részesittessék is az ifjú nemzedék, akár mily foka következzék is be a vagyonosodásnak: büntetendő cselekmények mindig fognak elkövettetni, mert hiszen nem is minden büntetendő cselekménynek forrása a vagyon utáni vágy és az önzés. Nézetem szerint az államnak mindig az lesz a kötelessége, hogy azon szerencsétlen, eltévedt, elítélt egyének irányában azokat a kötelességeket teljesítse, melyek alapján azokat ismét hasznos honpolgárokká kivánja képezni. Abban is teljesen egyetértek a t. képviselő úrral s ezt épen büntetőtörvénykönyvünk rendezte be akként, hogyabünös első sorban sújtandó. Hiszen a büntetés épen azzal kezdődik, hogy sujtatik a bűnös és igy éreznie kell, hogy a társadalmi rend, s az ország büntető törvényei ellen vétett; azonban a sujtás, tehát a büntetés mellett még más feladat is van. Munkára is kell szoktatni az illetőt; javítani kell őt oktatás által és ha ez sikerül, akkor következik be az a stádium, mely a büntetőtörvénykönyv 27. §-ában van contemplálva, hogy az államnak még akkor is, midőn a bűnös már a börtönből vagy a fegyházból kikerült, arra kell iparkodnia, hogy az illető saját tevékenysége, saját szorgalma által erős akarattal, existentiát alapíthasson magának. Ennélfogva a szegény foglyoknak elbocsájtatásakor való segélyezése, nem képezi a büntetőtörvénykönyv szerint azon önálló czélt, a melyet kizárólag humanitárius szempont ból contemplálni kellene. Ezen intézkedés tulajkép az utolsó lánczszem azon büntető-rendszerben, a melyet mint a t. előadó ur igen helyeses kifejezte, épen a progressio képez. Azt is méltóztatott említeni, hogy eredményeket, statistikai adatokon alapuló tényeket kívánna látni, hogy a javitó-intézetekre nézve azt akarná tudni, hogy a javító-intézetekből kikerült fegyenczek közül hány lett visszaeső. Erre nézve megjegyzem először is, hogy fegyenczek nem kerülnek ajavitó-iutézetbe, mert a javító intézetbe a 20 éven alóli bűnösök kerülnek, hogy ott oktatás, vallásos nevelés munkára szoktatás által, miután még leginkább gyermekkorban vannak, hajlamaikhoz mérten valamely mesterségre vagy foglalatosságra képesittessenek. Ha talán fáradságot venne magának a t. képviselő ur Aszódra kirándulni, meggyőződnék arról, hogy 120 gyermek közt, kik teljesen elzüllötten adattak be, munkakedv, haladás, szorgalom, erkölcsiség tekintetében milyen haladás mutatkozik. Hogy mindegyikre nézve biztos erdmény itt sem fog eléretni, azt, azt hiszem hosszasan bizonyítani nem kell, mert akármi eszközökhöz nyulunk is az illetők javítása, oktatása s az erkölcsökben való nevelése tekintetében, biztos sikert el nem fogunk érni mindegyiknél. Arról is méltóztatott szólani a t. képviselő ur, hogy a fegyházból kikerültekre nézve ,miiy eredmények mutatkoznak a javítás terén. Általánosan erről most szólni nem akarok. Hanem épen mivel pénzbüntetésekről és az ezek utján segélyezett elbocsátott foglyokról van szó, felemlítem, hogy például az országban már 14 oly egyén, ki mint bojtár vagy napszámos vagy földmivelő került fegyintézetbe, mint önálló mesterember működik, kádár vagy asztalos mesterséget gyakorol, még pedig oly szerszámokkal, melyek az intézet által szereztettek be akkor, a mikor onnan az illetők eltávoztak. Ha csak 14 embert is vissza tudtunk adni a társadalomnak, pedig a jelentések, melyeket az illető községek elöljáróitól évenkint bekivánunk, bizonyítják, hogy ezek a javulásra léptek, hogy ezek a társadalom hasznos polgáraivá lettek, már akkor is, azt hiszem, hasznos szolgálatot tettünk az államnak. Én tehát a nélkül, hogy azt - vitatnám, hogy minden tekintetben eléretik-e azon czél, melyet a büntető-rendszer maga elé tűzött, mégis azt vagyok kénytelen nyilvánítani, mint határozott meggyőződésemet, hogy ha elíogadtatik azon javaslat, a mely most beterjesztetett, sokkal inkább fogjuk megközelíteni és elérni azon czélt, melyet a büntetési rendszer által épen a javításra vonatkozó tekintetben elérni kívánunk. Mert hogy állunk jelenleg? Fegyházaink még csak vannak, bár mint a t. előadó ur említette,