Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-308

Jgg SftS. araíácros illéf január 27. SSSf. fel, de e határhoz tartsa magát, mert ezen túl egy fillért sem költünk, (Ugy van! a szélső baloldalon.) S a mikor oly bőségesen szórta a t. pénzügyminister ur az administratió ezen ágára a pénzt — a melynek egyik része tisztán sport — akkor mindnyájan tudjuk, hogy a közoktatási ministert oly helyzetbe juttatta, hogy félévig nem volt képes a községi tanítók járandóságát kifizetni. Tudjuk azt is, hogy a pénzügyuiinister ur négy év óta makacskodik a képezdei tanárok fizetését felemelni, kiken az a jogtalanság történt, hogy egy rangban lévén a gymnasiumi tanárokkal, kisebb fizetésben részesülnek, holott az összes költségtöbblet egész Magyarországon alig rúgna 20,000 írtra. De ő állhatatosan ragaszkodik álláspontjához és sem én, sem barátaim, még kormánypárti barátaim sem voltak képesek a pénzügyi bizottságban ebbeli makacsságát meghajtani, hogy tudniillik ebben a kérdésben engedjen. Akkor tehát ne méltóztassék arra hivatkozni, hogy 8 esztendőn át érzéket tanúsított a culturalis czélok iránt. De miután önök túlzással vádoltak minket, hogy dobálódzunk a milliókkal, lássuk mikép járnak el e tekintetben az önök oldalán. (Halljuk!) Láng Lajos t. képviselő ur tegnapelőtt egy hosszú beszéddel állva elő és avval az érvvel, hogy mi igazságtalanok vagyunk, hogy nem említjük fel a felszaporodott terhek aequivaíensét, többi közt azt monda, hogy az állam vagyona ezen kormányzat alatt 380 milliónyi értékről felemelkedett 1 milliárd 6 0,000 frtnyi értékre. Én megnéztem tüzetesen a zárszámadásokat (Halljuk! Halljuk!) és méltóztassanak meghallgatni, hogy miképen áll a dolog, szorosan szám szerint kimutatva a számszék által. (Halljuk!) 1875-ben a magyar állam vagyona volt 818.300,000 frtnyi érték — tehát nem 380, hanem 818 millió. — Mi történt időközben? Ujabb becslés alá vették ezen jószágokat és ezen becsérték időközben annyira rectificáltatott, (Halljuk!) hogy 1875-ig eladtak 48.500,000 frt értékű jószágot és fenmaradt még 57 millió értékű; tehát tulajdonkép még mi tartoznánk a jószágokra, mert több adatott el, mint a mennyi létezett. Maradt tehát itt a különbözet 8.500,000. 1885-ben a zárszámadások szerint a jószágok álladéka 55.700,000 forint, tehát az érték emelkedés 1875-től 1885-ig tisztán 64.200,000 forint. Ez csupán csak az állami jószágoknál van. Az állami erdőknél 1875-ben az érték 26.800,000 forint volt. Ez időközben megváltoztattatott s a felvett újabb becslések szerint 1885-ben az erdők értéke 103.200,000 forint volt. Tehát itt a különbözet 76.400,000 forint. Együtt véve ez a kettő 267.400,000 forint. De ez oly szaporulat, a mit nem önök szereztek; ez a szaporulat, a mi megtörtént, részint a papiroson, hogy megváltoztatták a becslést, részint az általános értékemelkedésben leli magyarázatát, a mely világszerte előfordul. (Ugy van! ügy van! a szélső baloldalon.) Tudjuk, hogy egyáltalában az értékek sokkal nagyobbak ma, mint voltak 10—20 esztendővel ezelőtt. Most kérdem ezen kimutatás folytán, vájjon kettőnk közül ki dobálódzik a milliomokkal, mi-e vagy a t. kormánypárt, a mikor ilyen számítást hallunk egy nevezetes képviselő szájából, a pénzügyi bizottság egy tagjától, a statistica egyik tanárától. (Ugy van! Derültség a szélső baloldalon.) Hanem, miután szemrehányásokat tettem a t. pénzügyminíster urnak, az igazság megköveteli, hogy más oldalról egyik t. elvtársával szemben védelmembe is vegyem. (Halljuk! a szélső baloldalon.) Horváth Gyula igen t. képviselőtársam igen kemény megrovással illette a t. pénzügyminíster urat, azt mondván, hogy az egész pénzügyi administratió körülbelül ugy van, mint ezt átvettük Brucktól, Bachtól stb., hogy azon semmiféle gyökeres rendszer változtatás nem történt. Én ezt a tényt elismerem, de a vádat igazságtalannak tartom, különösen a t. képviselő ur részéről, a ki azokon a padokon ül, aki azokat az elveket vallja, a ki azt a rendszert támogatja. Nem méltóztatnak a t. képviselő urak tudni, hogy a magyar pénzügyminíster ur egy lépést sem tehet a magyar pénzügyi administratió terén a nélkül, hogy az osztrák pénzügyminíster bele ne egyezzék ? Hogyan változtathatná meg a pénzügyminister ur a pénzügyi administratió rendszerét, ha azoknak a beleegyezése szükséges, a kiknek épen érdekében áll, hogy meg ne változzék? (Ugy van! a szélső bah oldalon.) Én erre egy kis frappáns példát hozhatok fel. (Halljuk! a szélső baloldalon.) Körülbelül két esztendővel ezelőtt egy svájczi szivargyáros, a kivel véletlenül utazás közben megismerkedtem, hozzám fordult, beküldve néhány ládácska szivarka-mustrát, azon kéréssel, hogy ezen szivarkafajt fogadtassain el, ha lehetséges, a magyar dohány-regiével. Én elvittem ezen szivarkákat az illető osztályba s átadtam az illető gyárosnak ajánlatával együtt, mely oly rendkívül kedvező volt, hogy azokat az apró szivarkákat, melyek „cigarette sons papier* néven ismeretesek s melyek itt hat-hét krajczárjával áruitatnak, ő másfél krajczárjával ajánlta fel. Az illető osztályfőnök, a ki nagy sajnálatomra azóta már meghalt, nagy örömmel vette ezen ajánlatot, sőt megjegyezte, hogy közeledvén a kiállítás ez jó alkalom lesz, majd el fogja nevezni kiállítási szivarkáknak. De — monda — méltóztatik tud ni, hogy előbb az osztrák pénzügyministerrel értekeznem s őt capacitálnom kell. Felküldtek a dohányt Bécsbe, eltelt egy hónap, eltelt három hónap, elmúlt a kiállítás, válasz még sem jött ez ideig, mig a végén megtudtam, hogy az osztrák pénzügyminister egyszerűen azt mondotta, hogy neki