Képviselőházi napló, 1884. XIV. kötet • 1886. deczernber 23–1887. február 4.

Ülésnapok - 1884-296

|0 296. országos Illés január 8. 1887. 1853. óta a nemzetközileg megállapított határok megsértésével, az ország területéből nemcsak erőszakos foglalásokat tett, hanem katonáinak támadásai miatt a magyar állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát állandóan veszélyezteti s már eddig is többszörös bántalmakat és tetemes anyagi károkat kellett szenvedniök? És ha van erről tudomása, hajlandó-e a t. ministeremök ur addig is, míg más megállapodás létre nem jön, az 1791-ik évi augusztus 4-én kelt határjárási okmánynak érvényt szerezve a százados statusquo-t helyreállítani és az ország területi integritását sértetlenül fentartani, továbbá hajlandó-e Romániától a magyar alattvalókon magyar területen elkövetett sérelmekért elégtételt és az egyeseknek okozta anyagi károkért teljes kárpótlást követelni ? Elnök: Az interpellatio közöltetni fog a ministeremök úrral, mint belügyministerrel. Következik Margítay Gyula képviselő ur ínterpellatiója. Margitay Gyula: T. képviselőház! Méltóztassék megengedni, hogy az általam bejelentett s a képzőművészeti társulat által kibocsátott sorsjegyekre vonatkozó interpellatiómat röviden indokoljam. (Ralijuk/) Minden államnak legfőbb s önmaga iránti kötelessége az, hogy minden olyan iparágat vagy művészetet, a mely után az államba a külföldről pénz folyand be, egész erejéből támogatni s mentül gyorsabban fejleszteni iparkodjék. És ezt teszi is minden józan gondolkozású államférfi, mert tudja azt, hogy mentül csekélyebb értékű azon anyag, melyet az iparos vagy művész feldolgozik, s mentül magasabb a feldolgozott anyaghoz mérten azon ár, mely a kész árúkért vagy művekért külföldről az államba befolyandó lesz, nemzetgazdászatilag annál előnyösebb, annál hasznosabb az államra nézve. Mert például nézzük csak, hogy mi tette Parist a világ legelső divatvárosává ? a művészet, mely ottan már iparrá izmosodott s az ipar, mely náluk művészetté emelkedett. Mi tette képessé Francziaorszagot arra, hogy az ötezermilliós érvágást olyan gyorsan kiheverhesse ? az, hogy a franczia ipar aránylag csekély értékű fából, fémből, szövetből vagy bőrből olyan izlésteljes díszműárukat állít elő, melyekért az egész világból özönlik be hozzájuk a pénz, az aránylag csekély értékű anyagra fordított munkát hihetetlen magas árakkal fizetik meg. Nekünk szegény magyaroknak ilyen iparunk nincsen. Mi jóformán nyerstermelő állam vagyunk, a mi pedig kivált manapság igen háládatlan kenyér. Hanem volna mégis a művészetnek egy olyan ága, melyben Európa bármely nemzetével kiállhatnók a versenyt. Ez a festőművészet. T. képviselőház! Ha tekintetbe veszszük azt, hogy ez a mi festőművészetünk még — úgyszólván — a csecsemő korát éli, hiszen csak pár hó előtt ülte meg fennállásának 25 éves jubileumát. És ha tekintjük azt, hogy ez a művészet nálunk úgyszólván csak magától fejlődött annyira, mert kivéve ő Felségeiket, kik a művészetnek tagadhatatlanul lelkes pártolói s kivéve még néhány szintén lelkes műpártolót, a nemzet zöme sokkal szegényebb, mintsem képeket vásárolhatna, a kiknek pedig még erre is telnék, azoknak meg érzéke nincsen a mtípártoláshoz. (Ugy van 1 a szélső balon.) Maga az állam pedig nem részesíthette őket említésre méltó támogatásban, mert nem telik tőle, az állam épen olyan szegény, mint a nemzet zöme. Hát mondom, hogy ha mindezeket a hátrányokat tekintetbe veszszük, bátran kimondhatjuk, hogy festőművészeink mind számra, mind tehetségre és haladásra nézve, bátran kiállhatják Európa bármely nemzetének festőművészeivel az aránylagos versenyt. A miből aztán jogosan lehet azt következtetni, hogy a művészet ezen ágánál a nemzet fiaiban valóban izmos tehetség rejlik. Hogy tehát ezt a sokat ígérő hazai festőművészetet, a mely az államra is nemzetgazdászati szempomtból nagyon fontos, mert számbavehető anyag felhasználása nélkül állít elő nagy, nemzetközi értéket, támogatni és fejleszteni lehessen a nélkül, hogy azzal akár az államot, akár egyeseket érezhetőleg megterheljenek, az ezzel közelebbről foglalkozó ügybuzgó hazafiak arra a szerencsés gondolatra jöttek, hogy a képzőművészeti társulat bocsásson ki mérsékelt árú sorsjegyeket és az ebből begyülendő pénzen vásároljon a hazai festőművészektől a sorsjegyek tulajdonosai között kisorsolandó képeket. Ezek az ügybuzgó férfiak abból az igen helyes feltevésből indultak ki, hogy habár a nemzet zöme között kevesen vannak is abban a helyzetben, hogy értékes képeket vásárolhassanak, de olyanok, a kik 50 krt vagy egy forintot, ezen nagy fontosságú hazafias czél támogatására, fejlesztésére minden nagyobb megerőltetésük nélkül kiadhatnak, számosan fognak találkozni, annyival is inkább, mert előttük áll a lehetősége annak, hogy ezen aránylag csekély pénzzel nemcsak a művészetet pártolandják, hanem esetleg egy értékes képet is nyerhetnek. És mi történt, t. ház! — Ha ugyan a lapok ezen tárgyban hozott közlései a valóságnak megfelelnek — a pénzügyminister ur, — a kinek pedig eminenter nemzetgazdásznak kellene lenni — a helyett, hogy kapvakapott volna az alkalmon, hogy ez a nemzetgazdászatilag is nagyon fontos művészet az állam hozzájárulása és terheltetése nélkül, pusztán a társadalom általistápoltassék, fejlesztessék, olyanformán engedélyezte a sorsjegyek kibocsátását, hogy azokat csak Budapesten és ottan is csak a társulat helyiségében szabad eláru-