Képviselőházi napló, 1884. XIII. kötet • 1886. szeptember 18–deczember 18.

Ülésnapok - 1884-271

gQ 271. országos ülés szeptember 38. 1886. csak egyetlen kozákot is feláldozott volna. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) Az kevésbé lep meg a t. ministerelnök úrtól, hogy válasz nélkül hagyta azon kérdésemet, hogy minő álláspontot foglalna el szövetségesünk azon esetben, ha közöttünk és az orosz hatalom között összeütközésre kerülne a dolog. Talán szokatlan volt a kérdésem és más körülmények közt feles­leges is lett volna; de, t. ház, midőn egy nemzet­nek összes jövője koczkán forog s midőn eddig szomorúan láttuk és tapasztaltuk, hogy daczára azon szövetségnek, mely berniünket a német bi­rodalomhoz köt, eddig a keleten nem történt egyéb, mihnt ogy lépésről-lépésre hátráltunk Oroszország előtt, hogy napról-napra több tért engedtünk át neki: akkor egy nemzettől, mely elég életerőt és életkedvet érez magában, hogy sem gyáván el­veszni, sem öngyilkos lenni nem akar és a mely eddigi fenmaradását is annak köszöni, hogy vi­lágtörténelmi hivatásának komoly tudatát és az erős elhatározást e hivatásának a legnehezebb körülmények között is megfelelni, még soha nem adta fel, akkor e nemzettől ily válságos körülmények között és ily aggasztó jelenségek után nem lehet rossz néven venni, ha elvégre kénytelen felvetni azon kérdést, hogy miben áll e szövetség lényege és mi és mennyi az, a mit ezen szövetségtől veszély esetén várha­tunk. Mert azon általános phrasisból, hogy e szövetség az európai béke föntartására ala­kult, nem meríthetünk megnyugvást. Hiszen ki nem óhajtaná a békét? Ki az, a ki azon vádat emelhetné ellenünk, hogy mi provokáltuk ellen­feleinket ? hogy aggressiv politikára ösztönöztük a, kormányt? Mi őszintén óhajtjuk a békét, de csak valódi józan békét akarhatunk. (Élénk he­lyeslés. Ugy van! balfelöl.) Ha ellenben a békét ugy értelmeznék, hogy vétkes könnyelműséggel elhanyagoljuk nemzeti és állami jövőnk biztosítékait, hogy önként fel­adjuk azt, a mit, bizom istenben, fegyveres erő sem vehetne el tőlünk; ha a békét ugy értenék, hogy mi magunk egyengessük az orosz hatalom terjeszkedésének útját, hogy lehetővé tegyük neki minden pénz- és véráldozat nélkül elérnie azt, a mit számára a legnagyobb erőfeszítése is alig hozhatna meg: akkor ki kell mondanunk, hogy nekünk ilyen béke nem kell, (Élénk helyeslés. Ugy van ! a lal- és szélső baloldalon) akkor választjuk a háborút és nem riadunk vissza azon áldozatoktól sem, a melyeket az tőlünk követel. (Élénk helyes­lés a bal- és szélső baloldalon.) Egyébiránt is a régi közmondás szerint „si vis pacem, pára hélium", béke föntartására a lehető legrosszabb eszköz folyton hátrálni az ellenség elől. A béke föntartásának legerősebb biztosítéka az, ha ellen­feleinkben fölkeltjük a meggyőződést, hogy a fegyveres mérkőzésre készen talál bennünket, (Élénk helyeslés a bal-és szélső baloldalon. Ugy van!) De bármi szokatlannak tűnnék is fel az álta­lam fölvetett kérdés, egy tekintet Európa aggasztó helyzetére, eléggé indokolja, eléggé megmagya­rázza azt. A sedani napok után Európában egy új aera vette kezdetét. A hatalmak egyensúlya mely az európai diplomatiának hosszú időn át po­litikai vezérelve és az európai béke alapja volt, eltűnt. A helyzet súlypontja azóta a nagy Német­ország és világrészünk sorsának intézésében a vezényszerep azon férfiú kezeiben van, a kinek e nagy birodalom megalkotásában vasakaratának és lángszellemének hatalmával legtöbb része volt. Az ő befolyásának sikerült a békét Európában azóta fentartani, az orosz-török háború kivételé­vel, melynek a berlini congressus csakhamar vé­get vetett. De ne ringassuk magunkat illusiókban, e béke csak vékony hajszálon függ. Koronként hallható a földalatti moraj, mely a közeli földren­gés jele. Majd itt, majd amott tűnnek fel fekete pontok a politikai láthatáron, veszélytelenek, a mig csak szórványosan mutatkoznak, de csak a szelek szeszélyes játékától függ, hogy egyesülje­nek, mikor aztán pusztító viharként robbanhatnak le fejünkre. Nagy szerencsétlenség egész Euró pára nézve hogy ama férfiú, ki egy nagy nemzetnek százado­kon át táplált aspiratióit bámulatos ügyességgel megvalósította, nem birta egyúttal azt is végre hajtani, hogy ellenfelét erkölcsileg is lefegyve­rezze. Az antagonisnius a győző és legyőzött közt fájdalom, ma talán nagyobb, mint volt valaha. A két nagy nemzet, mely azelőtt a civilisatióban versenyzett egymással, ma a fegyverkezésben törekszik egymást felülmúlni. (Ugy van! Ugy van!) Csoda-e aztán, ha e két óriás félelme és bizalmat­lansága átragad a körülállókra is s ha ennek kö­vetkeztében Európa egy nagy kaszárnyává alakult át, melynek felszerelése és fentartása kimeríti innentúl a népek erejét. (Ugyvan! Ugy van!) És e baj képezi forrását egy másik még nagyobb bajnak. Innen van, hogy mig a nyugati culturának eme két nagy előharczosa farkasszemet néz egymással, e helyzetet kizsákmányolja egy harmadik hatalom, mely világuralmi törekvései­vel mindkettőt, sőt egész Európát fenyegeti. Innen van azon abnormis tünemény, hogy egy, a szabad­ság legtágasabb talapján álló köztársasági állam­ból titkos rokonszenvek szálai nyúlnak át egy másik államba, mely a legmerevebb autocratián alapul. Innen magyarázható meg azon különben érthetetlennek látszó tény, hogy Európának ez idő szerint legnagyobb, legbölcsebb államférfia csak ugy véli az európai békét fentarthatni és a ter­mészetellenes szövetkezést e két állam között meggátolhatni, ha folyton engedményeket tesz, nem azon államnak, mely culturális missiójánál

Next

/
Oldalképek
Tartalom