Képviselőházi napló, 1884. IX. kötet • 1886. február 6–márczius 5.

Ülésnapok - 1884-184

1 SiO 1**. orsíágos ülé* február 15. 1886. csakis magyar nyelven történjék ott az üdvözlő beszéd, mert az 1868 : XLI. törvényczikk a hon védségre nézve határozottan ezt mondja ki. Mi lett ennek következménye? Az, hogy a „MilitärZeitnng", tehát a kö^ös hadsereg katonai közlönye a következőket irta (olvassa): „Aközös hadseregbeli és a honvédtiszteknek Edelsheim-Gyulay tábornok vezetése alatti egytit tes ünnepélyes jubileumi hódol ata a magyar minis terelnök iránt, már azért is megjegyzésre rréltó, mert ezzel a nyelv és szervezés tekintetében külön választott katonai test-csoportok szorosabb együvé tartozása ismertetett el és a talán lényegtelennek látszó, de mégis igen nevezetes ténykörülmény : a hadseregben uralkodó német nyelv győzelme constataltatott.

!£ (Moegás a szélső baloldalon.) íme, t. ház, nem az én nézetem, hanem a császári és királyi tisztikar kedvencz szakközlönyeé az, hogy a német nyelv ez ünnepélyes alkalommal is diadalt ült a magyar felett. Eu e tényt határozottan a törvény mellőzésének tekintem, mert — ismétlem — törvényeink a honvédségre nézve csak a magyar nyelvet tekintik kötelezőnek. Lám, mikor Kassán Kaes báró, az ottani altábornagy tartotta jubileumát, a honvédség mag.ar szóval iidvö-ölte s ő szintén magyarul felelt. Azonban, t ház, sajnos, hogy ilyenféle tények a törvény meghatározott ellenőrzése daczára más tekintetben is felmerülnek. Már máskor is hivatkoztam ez anomáliára, de az tudtom szerint ma is fennáll. A német nyelv ismerete tudniillik oly szigorúan vétetik a honvédségnél, hogy századosnál magasabb, tehát törzstiszti rangra senki sem emelkedhetik, a ki a német nyelvet szóban és Írásban tökéletesen, vagy legalább a szolgálati viszonyoknak megfelelően nem birja. Tehát lehet bármi vitéz, képzett katona, ha nem jó német, századosnál több nem lehet. Nem mondom, hogy ez intézkedést at. minister ur léptette életbe, mert az elődjétől származik; de ő már akkor államtitkár volt, tehát azt gondolom, hogy annak meghozat Iánál ő is közreműködött. Ezt sem birom semmikép megegyeztetni az 1868-ik évi XLI. törvényczikkel. Továbbá tudomásom van arról, hogy midőn a honvédség különben általános dicséretet érdemlő nagy fegyvergyakorlatait tartja, például a nyitrai, tatai, pécsi, pozsegai és egyéb táborokban s e gyakorlatoknál közös hadseregbeli tüzérség rendeltetik a honvéd csapatok mellé, szintén meg szokták sérteni a honvédség szolgálati törvényeit. Midőn tudniillik a gyakorlat után az illető parancsnokló tábornok összehívja a tiszteket a napi események megbírálására, ama néhány tüzértiszt kedveért törvényeink ellenére szintén német a tanácskozási nyelv. Concret esettel is szolgálhatok, mely a lefolyt őszszel történt meg. Én e részben is óhajtanám, ha a t. minister ur, hasonlóan ahhoz a buzgalomhoz, mélylyel a honvédség főparancsnoka a magyar nyelvet a honvédségnél pártolja, méltóztatnék rendeletet közrebocsátani és figyelmeztetni arra, hogy ily alkalommal is szigorúan tartsa meg a törvényt, vagyis a szolgálati magyar nyelvet és kizárassék az, hogy egészen idegen tüzértisztek vagy bárki más kedveért a magyar nyelv mellőztessék. Egy idő óta azonban nemcsak a nyelvre vo natkozólag, hanem a rendszerre, a külső cselekvényekre vonatkozólag is feltűnik a figyelmes szem lelőnek az, hogy a honvédségi intézmény mindszoiosabban átalakittatik a közös hadseregbeli katonaság mintájára. Ez tendentia látszik lenni. E tekintetben concret ténynyel fogok szolgálni. Sem a jelvények sem a ruha nem lényeges dolog, mert vestis non facit monachum, mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos ruházat, bizonyos jelvény kedvező, vagy kedvezőtlen emlékeket keltenek. Vannak például olyanok, melyektől mi magyarok irtózattal fordulunk el. (Igazi Ugy van/ a ssélső haloldalon.) A minister ur aligha fogja hivatalosan tudni> ő még akkor a közös hadseregnél volt, mikor a honvédség, mint intézmény szerveztetett. Nekem tudomásom van róla, hogy az akkori honvédelmi minister gróf Andrássy Gyula eredetileg a honvédség egyenruhájául az 1848/49-iki egyenruhát választotta és terjesztette föl, Bécsben azonban akkor azon bizalmatlanság, mire Ernuszt Kelemen t. képviselőtársam mutatott, mely beékelni akarta magát a korona és a nemzet közé, lehetetlenné tette, hogy a honvédség azon 1848/49-iki ruhával láttassák el, azzal indokoltatván ez felülről, hogy kellemetlen emlékeket kelt fel. Hát hiszen elhiszem, hogy kellemetlen emlékek bizo nyos körre a nagy-sarlói, vagy az isaszeghi ütközetek, de annál dicsőségesebbek a nemzetre nézve. (Igaz! Ugy van! a ssélsőoaloldalon.) A gróf Andrássy által ajánlott mód tehát életbe nem lépett, sőt bizonyos körök által egészen alaptalanul minden elkövettetett a honvédségi intézmény gyanúsítására, mintha ugyanis ezen szegény hűséges magyar nemzet az első szuronyt, mely kezébe adatik, nem is fogná egyébre, mint a dynastia ellen használni. Ezen gyanúsítás azonban már régi időtől meg van ezáfolva, meri ma már senki az ég alatt s a föld szinén nem kétkedik a magyar nemzet loyalitásában, tudja mindenki, hogy ha e nemzet fiai kardot és szuronyt kapnak kezeikbe, azzal nem akarnak mást, mint a hazát és a trónt megvédeni. Ma tehát elérkezett az idő, mikor azon gyanúsítás kell, hogy alaposan elnémuljon és misem áll útjában annak, hogy honvédségünknél azon akkori intentio lépjen életbe, tudniillik a honvédség ruháztassák fel ama dicső emlékezetű 1848/49-iki