Képviselőházi napló, 1884. IX. kötet • 1886. február 6–márczius 5.

Ülésnapok - 1884-177

177. orsaágos ülés februür 6. 1SS6. 1! van ós Angliában is nagy az egyetemek és fiollege-ek száma, nem képesek elérni azt, hogy egyes facultasokon a hallgatók száma meg ne torlódjék: azt hiszem, mi sem fogjuk elérni a harmadik egyetem fölállításával azt, hogy egyikmásik facultason esetleg nagyobb számú hallgató ne legyen. Ezért én a harmadik egyetem kérdésének elnapolásában felső tudományosságunk szempontjából semmi veszélyt nem látok. Sőt tovább megyek és azon igen merésznek látszó állítást koczkáztatom, hogy ifjúságunk a meglevő egyetemeket sem aknázza ngy ki, mint lehetne. Pár adatot leszek bátor e tekintetben is felemlíteni. A budapesti egyetemen az 1884/5-ik tanévben a hallgatók óriási száma mellett 340 oklevelet állítottak ki, melyek az egyetemnek 561,133 írtjába kerültek. A kolozsvári egyetemen ugyanaz évben 35 oklevelet állítottak ki és ezek 199,307 írtjába kerültek az egyetemnek. Látjuk tehát, hogy egy ember tudományos képzése Budapesten korülbelől 1,600, Kolozsváron pedig 5,500 irtot vett az egyetemi alaptőkéből igénybe. Én, t. ház, azt hiszem, hogy ha az állam tesz valamit, oly irányban kell tennie, hogy cselekvősége lehető legtöbb állampolgárra terjedjen ki, a lehető legtöbbnek használjon. És ha azután látom ez adatot és viszont látom, mily csekély összeggel iparkodnak népoktatásunkat magasabb színvonalra emelni: akkor utalva azon nyilatkozatra, melyet a ministerelnök ur a közigazgatási bizottságban a népoktatásra nézve tett, azt a meggyőződésemet fejezem ki, hogy az első pénzt, melyet többletkint a t. közoktatásügyi minister urnak megszavazhatunk, nem a harmadik egyetem felállítására, hanem népoktatási ezélokra kell fordítanunk. (Élénk helyeslés jobb felöl.) Szalay Imre: T. ház! Nem volt szándékom ez általános vitában részt venni. Hogy mégis felszólaltam, annak oka előttem szólt Roszival István t. képviselő ur előadása, melyre néhány megjegyzést kívánok tenni. A katholikus vallást nem hiába nevezik a szeretet vallásának, mert azon vallás ez elnevezést legjobban megérdemli. De ha ez így van, akkor hogy történhetik meg mégis az, hogy épen ezen szeretet vallásának egy papja oly kifejezésekre ragadtatja magát egy másik paptársa irányában, miket én helyesnek nem tarthatok, de miket azt hiszem, senki sem tart helyeseknek. (Igaz! a szélső baloldalon.) Nagyon sajátságos fényt vet a képviselő úrra, hogy ő csak ugy dobálózik ezen szavakkal: „rágalom", „nem igaz", „marakodás". Én ezeket csak azzal viszonozhatom, hogy ha ő, ki parochiájában mint lelkiorvos működik, a beteg szenvedő lelkeknek vigaszt és enyhülést ily módon nyújt, el lehet róla mondani, hogy „medicamentum pejus morbo". {Igás! ügy van! a szélső baloldalon.) Beszél a t. képviselő ur sok mindenről, de épen a legfontosabbat, ugy látszik szándékosan kihagyta — ugy látszik, nem vágott előadásának keretébe — ez a katholikus autonómia kérdése. (Halljuk!) Én azt hiszem, t. ház, hogy ecclatansabb bizonyítékul a katholikus autonómia felállításának szükségessége mellett semmi sem szolgálhat, mint az. hogy t. képviselőtársam, ki, a mint tudom, a theologia doctora, (Derültség a szélső baloldalon) a katholikus püspökök tekintélyét mintegy modern DonQuixotte akarta megvédelmezni azok ellen, a kik azt nem is támadták meg; és hogy a magyar püspökök tekintélye mily magasan áll, azt misein bizonyíthatja jobban, mint az, hogy még a t. képviselő ur védelme sem ártott neki semmit. (Derültség a szélső baloldalon.) Az mondatott, t. ház — mintegy a sorok közt — olvastam a lapokban is, mintha mi, kik a katholikus autonómiát kívánjuk, mindjárt el akarnók foglalni a püspöki javakat. Mi nem ezt akarjuk: nekünk eszünk ágában sincs azokat más czélra fordítani, mint a mire azok a legrégibb idő óta adattak és biztosíthatunk mindenkit, hogy ha azok elvétele szándékoltatnék mások részéről, azok épen oly erős ellenállásra fognak találni a mi részünkről, mint a hogy mi magunk nem akarjuk azokat elvenni. (Helyeslés.) Ezeket röviden előadva, a t. minister úrhoz vagyok bátor néhány kérdést intézni. (Halljuk!) Az első az, hogy én azelőtt körülbelül 6—7 évvel egy interpellatiót intéztem a minister úrhoz, a melyben figyelmébe ajánlottam, hogy a 49 —50-es években a múzeumból hazánkra történeti becscsel biró tárgyak a német kormány által elvitettek és azóta azok legnagyobb része Bécsben őriztetik. A t. minister ur akkor szivesvolt kijelenteni, hogy ő minden esetre utat-módot fog találni arra, hogy a nemzetnek ezen jogos tulajdonát képező tárgyak visszaadassanak. Én most ismételve kérem a minister urat, hogy ezen akkori igéretét legyen szives beváltani és ha már beváltotta, engem a felől megnyugtatni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A másik, a mire kérem a minister urat s a mire nézve a minister ur szintén szives volt Ígéretet tenni, a következő. A jelen közgazdasági válság idejében egyik legfontosabb dolog az, hogy a közgazdasági viszonyokra tekintettel a népiskolákban oly tárgyak tanitassanak, melyek a nemzetgazdaság előmozdítását ezélozzák. Nagyon helyesnek, nagyon üdvösnek tartanám, hogy ha a községi, a népiskolákban a szőlészet és gyümölcsészet kis kátékban taníttatnék, hogy fez által a községi lakosok azon tudományt elsajátíthassák. Midőn ezeket a minister ürügyeimébe ajánlani bátor vagyok, kijelentem, hogy csatlakozom Irányi