Képviselőházi napló, 1884. VIII. kötet • 1886. január 18–február 5.

Ülésnapok - 1884-171

242 171* országos ülés január 2S. 1886. szövetséges társaink ellenében újra feladjuk a haza érdekeit: akkor újabb tiz év ép elég lesz arra, hogy ily kormányvezetés mellett hazánk érdekeit tökéletesen eltemessük! (Ugy van! a szélső baloldalon.) Áttérek már most, t. ház, közkormányzatunk bírálatára. Ha közoktatásunkat tekintjük, kellemes meglepetés ér bennünket. Nem tagadhatjuk, hogy ragyogó, igen czélszerüen épült palotáinkban iparkodunk felsőbb művelésünket előre vinni és a modern műveltség színvonalán álló tudósokat nevelni, iparkodunk a műveltebb európai államok nyomdokaiba lépni. De ha onnan a magasból népnevelésünkre tekintünk vissza, egészen mást látunk. Mert bár nem tagadhatjuk, hogy bizonyos mértékben ott is erőködtünk, hogy tekintélyes j ó fizetéssel tanfelügyelői intézményeket szervezünk, de, sajnos, a tapasztalás azt mutatja, hogy ez intézmény a nemzet várakozásának nem felelt meg. A tanfelügyelők a népnevelésnek nem apostolai, mert közvetlenül hatnak, nem érintkeznek sem iskoláinkkal, sem tanítóinkkal. Csak mint holmi magasztos lények beszedik az írásbeli jelentéseiket papiroson, hogy azokat összehalmozva a megyékhez és ministeriumhoz odább adják. Másfelől, mintha csak az volna hivatásuk, hogy a hatalom érdekeit támogassák, korteskedéseik által az iskola és a tanító közt a félreértés magvait hintik el és a népnevelés ügyét m&gmétefyezik. Miután igy a tanfelügyelők sem egyik, sem másik irányban jótékony hatást népnevelésünkre nem gyakorolnak, természetes, hogy minden marad a régiben. Hazánk számos vidékén igen sok község iskola és tanító nélkül teng. Néptanítóink pedig legnagyobbrészt tekintély hiánya miatt, nyomorult fizetésük mellett az élet terheivel küzdenek és alig képesek hivatásuknak megfelelni. Már pedig, t. ház, mig életrevaló, művelt polgárokat nem nevelünk, addig azon ragyogó palotáinkba nevelt tudományos szakmák s tudósaink, művészeink nemzeti existentiája nincs biztosítva, valamint életrevaló polgárok nélkül hazánk érdeke, mezőgazdaságunk, iparunk és kereskedelmünk sem fog felvirulni soha. {Helyeslés a szélső baloldalon.) De van még egy tér, melyet nézetem szerint teljesen elhanyagoltunk s e mulasztásunknak eddig is a mindennapi életben megadtuk az árát, de attól félek, hogyha nem iparkodtunk azt akár megfeszített áldozatokkal is helyrehozni, e baj kinövéseit a jövőben még jobban meg fogjuk érezni s e mulasztásunk a kereskedelem terén terhel bennünket. Hiába keresünk erre vonatkozó intézkedéseket akár a közoktatásügyi, akár a t. szakminister költségelőirányzatában ; semmi komolyabb nyomát nem találjuk annak, hogy a kereskedelem terén mutatkozó veszedelmes kinövéseket orvosolni iparkodnának. Ama hangzatos jelszó alatt, hogy „szabad ipar! szabad fejlődéssel!" tág teret engedünk a sza| bad kinövéseknek, mert tág tere van ott a szédelgésnek, a tág lelkiismeretből származott minden áron és minden eszközzel való meggazdagodási vágynak s a legönzőbb érdekből származott hamis bukások vannak napirenden. Ugy, hogy valljuk meg, t. ház, igazi, a míveltség magasabb fokán álló hazafias, szilárd jellé mű embert ott oly ritkán találunk kereskedőink közt, mint a fehér hollót. r És mert e téren hiányzik a műveltebb, magasabb színvonalra emelkedett kereskedelmi osztály, mely lefelé jótékony hatást gyakorolna, ezt meg kell teremtenünk, ha e mulasztásunk árát nem akarjuk keservesen megadni. T. ház! A régi rómaiak igen jól felfogták azon mondás értelmét." „A capite fötet piscis". Ha ez áll, a mit én senkitől sem hallottam kétségbe vonni, akkor áll ennek ellentéte is, mert minden jó, minden nemes csak lefelé áraszthatja jótékony hatású sugarait (Helyeslés a szélső baloldalon.) És igy az igen t. közoktatásügyi s szakminister urnak legfőbb kötelessége, hogy hazánknak ép ugy közgazdasági, mint anyagi érdekében is teremtsen meg oly kereskedői osztályt, mely hazai terményeinket a külföldi kereskedelem kifejtése által értékesítse. De közlekedésről is beszélt a ministerur. Nem tagadhatjuk, de az e téreni rohamos haladást, bár én az engedélyek és garantiák osztogatásával jobban szerettem volna szűkebben bánni, az úgynevezett családi és érdek-vasutak helyett a még mindig járhatatlan közutainkra nagyobb gondot fordítani. De eltekintve minden ilyes mellékesebb dolgoktól, ha vasutaink kezelését vizsgáljuk, azt kell tapasztalnunk, hogy az oda befektetett milliók alig többet, mint 27«-ot jövedelmeznek és a mint én tudom, összes vasutainkba beruházott évi kiadásaink összege mintegy 40 milliót tesz. Már, t. ház, ez a roppant nagy összeg a mi pénzügyi és gazdasági helyzetünkre nézve közömbös nem lehet s ezzel szemben joga van egy nemzetnek követelni, hogy ha már ily roppant áldozatot hozott, ezért másfelől némileg káprótolva legyen. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De hát mit tapasztalunk, t. ház ? A túloldalról igen sokszor hallottam hangoztatni, hogy ezt a nagy áldozatot hazánk tényező többsége és kormányunk épen a nemzet érdekében, leginkább pedig a termesztők érdekében hozta. Egy szavunk sem volna erre az ellenvetésre, ha csakugyan állana ez. De mikor azt látjuk, hogy a mi jóakaratú szomszédaink, mint például Románia, olcsóbban szállítják be terményeiket ide Budapestre, (Ugy van! a szélső haloldalon) mint saját sokkal közelebb lakó kereskedőink a maguk terményeit s ennek természetes kinövése az, a mit 1884 iki statistikai kimutatások igazolnak,, hogy ide Budapestre 1884-ben 18 millió forint