Képviselőházi napló, 1884. VII. kötet • 1885. szeptember 26–1886. január 16.

Ülésnapok - 1884-161

ggg 161. országos ülés *ek itt e házon belül az unalomig el lettek mondva és pedig minden eredmény nélkül, ugy mintha csak a falra hánytunk volna borsót, (Ugy van! MfeWL) Fájdalom, ennek nincs hatása a házon kivül sem, mert a közvélemény azt, hogy mi itt a kor mányt támadjuk, a legnagyobb közönynyel veszi, ugy hogy az ember arra a gondolatra jő, hogy a kormány fennállásának és annak, hogy az évről évre folytonosan többségben van, magyarázata nem annyira abban a meggyőződésben rejlik, hogy jól kormányoz, hogy a ministerelnök ur azon providentiális államférfiú, a kinek feltüntetni szeretik, hanem, hogy ez folyománya azon nagy átalakulási processusnak, melyen Magyarország jelenleg átmegy, a mely nem egy beteges tendentiát tüntet fel s mely e nemzetnek, ha nem is jellemét, de politikai magatartását megváltoztatta. Nem szenved kétséget, hogy azok a viszonyok, a melyek közt élünk abnormisak. Meg vagyok róla győződve és ez az a mit végül demonstrálni szeretnék, hogy ennek minden körülmények közt tehát még azon esetben is rossz consequentiája lesz, ha a kormány és a kormányelnök megérdemelnék azt a sok tömjénezést és dicsőítést, a melylyel az émelygésig és a csömörlésig körülveszik. (Ugy van! lalfelöl) A nemzetnek magatartásáról szóltam t, ház. Valóban a magyar történelemnek felületes ismerete is elégséges arra, hogy egy consequens jellemvonását a nemzetnek megismerjük és ez az : hogy eddig nem létezett oly törekvés, lett légyen az még oly tiszta, mely erős ellenszenvet és erős ellenhatást nem okozott volna és nem volt államférfiú lett légyen az még oly nagy,mégoly kitűnő is, kinek a nemzet feltétlenül alárendelte volna akaratát. E felett ugyan t. ház sokat keseregtek a költők és el is mondták, hogy átok veri a magyart, mert az soha egyet nem ért. De én azt hiszem, hogy ennek a fogyatkozásnak alkotmányunk és közéletünk fejlődésére határozottan jó hatása volt, mert az, hogy minden törekvés utalva volt arra, hogy erejét feszítse, fokozta a nemzet erejét; másrészt az a büszke daez az a nyers függetlenség azt tette, hogy ez az ország soha senkinek alá nem rendelte magát, eredményezte azt is, hogy nem ttírt semmi jármot és közszabadságát mindig megóvta. (Helyeslés lalfelöl.) És t. ház, ezzel a jelenséggel találkozunk a legújabb időben is, találkozunk 1825 óta, a magyar renaissance kora óta, azon három igazán titáni nagy alakkal szemben, kik Magyarország történetére ez országnak fejlesztésére hatalmas egyéniségük bélyegét rányomtuk és a kik, mutatis mntandis, nem gyakoroltak oly hatalmat, mint a milyet a t. ministerelnök ur! Ez történt, t. ház, oly nagyszabású coneeptióval is, mint az 1867-diki kiegyezés, melyet én legalább a magam részéről egyikének tartok a legnagyobb szabású január 16. 1886. legislativ conceptióknak, (Zaj és ellenmondások a sséls'd baloldalon) melyek valaha egyetlen ember fejéből kikerültek. És még ez sem részesült párthívei részéről oly dicsőítésben, oly magasztaláéban, mint az a tény, hogy a t. ministerelnök ur tiz éve ül a bársonyszéken. (Helyeslés a bálon.) Hát már most t. ház, mi történt ? Mi az oka annak, hogy á mi nem sikerült Széchenyi Istvánnak, Kossuth Lajosnak és Deák Eerencznek, sikerült a t. ministerelnök urnak. E mellett t. ház, különöB az is, hogy a támogatás, melyben a t. ministerelnök urat pártja részesíti, oly természetű, a mely eddig a magyar természetében nem igen volt. Már kérdem, akármi jó véleménynyel van az ember a t. ministerelnök ur kormányzásáról, azt kell constatálnia, hogy a siker, a melyet ő elért, nem egy politikai rendszer sikere, hanem az ő személyes sikere, az ő személyes kormányzatának sikere: „un gouvernement personel", ahogyafranczia mondaná. Én, t. ház, igazán a legnagyobb figyelemmel kisértem folyton a ministerelnök ur ténykedését, sőt nyilatkozatait, de azokból összefüggő politikai rendszert, irányzatot vagy iskolát én magamnak összealkotni képes nem vagyok. A t. ministerelnök urnak vannak párthívei, követői, de tanítványai nincsenek, politikai iskolát az országban nem csinált. (Helyeslés a baloldalon.) Mert t. ház, az, hogy egy kormány szabadelvűnek nevezi magát, nem bizonyít semmit. Maga a szabadelvfíség programmja olyas valami, a mi országonként és időszakonként változik. Nálunk 1848 előtt a centralisták szabadelvűeknek nevezték magukat, a franeziáknál a decentralisatio híveit nevezték igy, sőt Angliában az is megtörtént, hogy e század harmadik évtizedében, a reform-bili korában, a szabadelvűeknek — Angliában whigeknek — ugyanaz volt a programmjuk, a mi volt a múlt század elején az angol conservativeknek. Ez tehát nem bizonyít semmit. Világos tehát, t. ház, hogy az oly támogatás, mely nem arra való, hogy közös eszmét, közösczélokkal vívjanak ki, csak személyes támogatás, mely az alárendeltség, a függés természetével bir. Megengedem, hogy ennek motívumai igen legitimek és tiszták, de ez oly jelenség, a mely, ismétlem, eddig magyar ember természetében nem volt. Mi történt tehát itt, t. képviselőház ? Itten egy nagy indoknak kell léteznie, itt egy nagy, mélyre ható változásnak kellett bekövetkeznie. Én, t. képviselőház, nem fogom ezt a maga terjedelmében elmondani, mert hát ez — igazán mondhatnám — Magyarországnak pathologiája lenne és túlmenne azon a kereten, melyet megtartani kell. Sőt tovább megyek, még azon indokokat sem fogom felhozni, melyekről azt lehetne mondani.