Képviselőházi napló, 1884. VI. kötet • 1885. április 22–május 21.

Ülésnapok - 1884-119

220 159- országos ülés mfijnä 8. 1885. haladó időnek ^közgazdasági igényeit ki akarja | elégíteni, le nem mondhat. És én azt gondolom, hogy a magyar jogfejlődés jellegének is határozott félreismerése lenne azt állítanunk, hogy az csak szorosan és kiengesztelhetetlen merevséggel ragaszkodott volna eddig a létező magánjogok érintetlenségéhez. Az 1874: XI. törvényczikk, melynek hatályát ezen törvényjavaslat meg fogja szüntetni, a mint méltóztatik tudni, a lehető legmesszebb ment e tekintetben, az államhatalomnak ii lehető legmesszebb menő beavatkozási jogot biztosította, midőn megengedte, hogy a belviü-levezetési esetekben nemcsak a többség a kisebbség ellenére, h:mem az államkormány az egész érdekeltség ellenére is jogosítva legyen a vizek levezetését államköltségen is végrehajtani és ezen levezetésnek költségeit az érdekeltektől behajtani. Azt hiszem tehát, hogy e törvényjavaslat akkor, midőn általános alapelveiben a magánjogoknak némi megszorítását tartalmazza, lényegileg messze marad ezen intézkedéstől és én nem tartózkodom kimondani, hogy a mint egyrészről tökéletesen értem azt, hogy mig a túloldal szónokai legkivált a létező jogok tiszteletben tartására, a magánjogok érintetlenül hagyására fektetnek súlyt, addig nekünk, kik az actualis politika öntudatos alkotásaiért is felelőséggel tartozunk, a kik nemcsak a múltba, hanem a jövő! e is tartozunk nézni, a kiktől a nemzet reformokat vár, kötelességünk az államhatalomnak e tekintetben erősebb beavatkozási jogot reclamálni. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Egy nagy vívmánynak tartom ép e tekintetben t. ház, a törvényjavaslat 49. §-át. E szakasz hivatva van az annyi bajjal sújtott magyar alföld, a Tisza-Duna vidékének egy régen érzett baján, a belviz-calamitáson segíteni. Igaz, hogy a 49. §. e tekintetben nem tesz semmi egyebet, mint törvénybe iktatja azon felvilágosult gyakorlatot, mely eddig is az életben nem a törvény ellenére, hanem a törvény mellett létezett, akkor, midőn lehetővé teszi azt, hogy ezen belvizek, melyek a magukat milliók és milliók befektetésével mentesítő társulatok háta megett fakadnak és azokat épen a veszély legkritikusabb pillanataiban hátban támadják meg, idejekorán, a béke idejében, kellő hatósági ellenőrzés és előre megállapított rendszer mellett levezethetők legyenek. Azt tehát, hogy a törvényjavaslat az engedélyezés a belvizek levezetése tekintetében az államhatalomnak jelentékeny beavatkozási jogot biztosít, én részemről tökéletesen helyesnek, sőt igazi reformnak tartom. És azt gondolom, hogy a jus eminensnek a javaslatban tervezett kielégítése elégséges is és mindaddig, mig az iskolában, mig Európában a két különböző rendszer közötti különbség, tudniillik a köz- és magán vizek, a hajókázható és nem hajókázható vizekre fennáll: addig azt hiszem, mi sem fogjuk a kérdést végleg megoldani és hogy mely vizek nyilváníttassanak köz- és melyek magán vizeknek, megoldani nem is szükséges. S elég azon alapelveket, a melyek a vizek felhasználási kérdésére vonatkoznak, megoldani. Ezek után áttérek a törvényjavaslatnak a társulati szabályozást rendező részére. E tekintetben azt hiszem, hogy a kritikának helyes kiindulási pontját az a kérdés képezheti csak, hogy az államhatalom beavatkozása és az öntevékenység közötti helyes arány megtaláltassák és ott, a hol az öntevékenység, az egyénnek, az egyes érdekeltségnek ereje gyöngének mutatkozik: ott igenis az állam részére a beavatkozási jog biztosíttassák és a tehertöbblet az állam vállaira tétessék. Hogy állunk a vízszabályozási társulatok jogi ügyeivel. Eddig a vizszabályozó társulati jog nem volt egyéb, mint a „Tiszaszabályozási társulat" joga. Igaz, t. ház, hogy a tiszai ármentesítési jog az utóbbi időben rapid emelkedést és fejlődést vett és igazán mintaszerűnek mondható és azt hiszem, hogy a magyar fajnak minden barátja csak örömmel üdvözölheti, ha annak elvei a többi vízszabályozási társulatokra is kiterjesztetnek, mert a „Tiszaszabályozási társulat" jogának szabályozásánál és annak törvénybe iktatásánál nyert először kifejezést azon elv nálunk, hogy ott, hol az alvidéken az annyi árvizbajokkal küzdő érdekeltség ereje az ottani bajok leküzdésére és feladatok megoldására nem elégséges, ott igénybe vehető az állam ereje is. És ezt teszi most a törvényjavaslat, midőn a tiszaszabályozási-társulati jogot általánosítja a többi vizekre is. Igaz, hogy a tiszai jog ezen örvendetes és lehet mondani, rendkívüli gyors és szerencsés fcjlődése két feltételnek tulajdonítható: egyik a magán érdekeltségnek öntudatos közreműködése, másik azon kevésbé szerencsés körülmény, hogy az érdekeltség folytonosan az árvízveszélyek nyomása alatt állott. Az azonban áll, hogy a belvizekre nézve ezen előfeltételek hiányoznak, mert a mint az életben látjuk, azok, a kiknek a földjén a belviz felfakad, nem érzik szükségét annak, hogy önköltségükön szabályozzák a belvizeket, azok per fas et nefas gondoskodnak belvizeik levezetéséről, hogy az részint barázdolás, részint a határárkok kibővítésével a szomszéd területére levezettessék. Itt tehát arra számítani, mint a tiszai társulatoknál, hogy az érdekeltek a maguk belvizeit önköltségükön szabályozzák, nem lehet és azt hiszem, hogy e tekintetben e törvényjavaslat a részletekben nagyon jelentékeny módosításokat tesz szükségessé. Én legalább, ha a szabadelvííség kérdéseiben magamat a legszélsőbb állásponton bírom is mindig találni, épen ezen kérdésekben megvallom, nem élek illusiókban, mert azt tapasztaltam, hogy alkotmányos életünk fejlődése mellett a milyen élénk érzékkel bir népünk nagy zöme, az államot fentartó közép- és kisbirtokos osztály, a politikai kér-