Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-72

JÍ£Q 72. országos ülés t legemlékezetesebb napjaiból is idézhetnék példát. (Halljuk!) A nagy mnnicipalista Kossuth Lajos 1848-ban, a mint hirét vette a világeseményeknek, felkelt és egy csapással, 24 óra alatt megcsinálta az úgynevezett első független, felelős magyar ministeriumot, melyről annak évek óta előkészítői, egy báró Eötvös és elvbarátai, az úgynevezett magyar doetrinaerek még álmodozni sem mertek. Az újabb epochából talán sokunknak még élő emlékezetében lehet, minő szörnyű" nagy municipalista volt a boldogult Nyáry Pál és talán emlékezünk arra is sokan, hogy az újabb magyar parlamentnek egyik akkor még ifjú kitűnősége, Tóth Vilmos, fejére olvasta egy 1848-iki nyilatkozatát, a mely körülbelül ugy hangzott, hogy no hála isten, nyakára hágtunk már a vármegyének. De azóta (Halljuk!) -- mondja lord Brougham — előrehaladt a világ, az amerikai háború befejezése, a franczia forradalom megindulása óta előbbre vagyunk; most már előáll a nép s az követeli bizonyos elveknek következetes keresztülvitelét. Maga a nemzet tömege az, mely nem adja többé oda magát a pártvezérek ambitiójának s a pártok czéljainak. Mi is t. ház, azt hiszem, 1848 vagyis 1867 óta, mióta rendes parlamenti kormányzásunk van, csak tettünk egy kis haladást, előre mentünk, tökéletesedtünk. De épen ezért voltam bátor hosszasabban időzni az angol példánál, mert a mi pártalakulásaink is némi analógiát tüntetnek fel a régi angol pártalakulásokkal; t. i. nem annyira elvek, mint helyzetek, nem annyira doctrinák, mint közjogi szempontokból, az Ausztriával szemben való állásfoglalás szempontjából szakadtunk pártokra és innen van az t. ház, hogy nálunk, szintúgy mint a régibb toryk és whigek között, a legkülönbözőbb nézetű és elvű emberek vannak szétszórva minden párt kebelében. Ezen nagy divergálásnak naprólnapra különösen eclatans példáit tünteti fel a t, ellenzéknek ugy egyik, mint másik, harmadik és negyedik töredéke. De hát épen ezen oknál fogva azt hiszem, nem is mehettünk annyira — és talán még jó darab ideig nem is fogunk annyira mehetni — hogy szabadelvű vagy conservativ, progressiv vagy retrográd elveket és institutiókat a maguk tisztaságában elfogulatlanul fogjunk fel és ne inkább, mint valóban tessszük, pártszemüvegen át nézve, saját pártszenvedélyeink sugalmai szerint vegyük őket esetleg alkalmazásba is. (Ugy van! johbfelöl.) A mi Szilágyi Dezső t. barátom indítványát illeti, a ministerelnök ur figyelmezteti őt és a t. házat — s azt hiszem, mulasztást követett volna el, ha nem figyelmeztetett volna — azon nagy aberratióra, melybe t. barátom az által esik és esnék a t. ház is, ha indítványát pártolná, hogy a súlypontot az alsóházból a felsőházba tenné át. február 14. 1588. Ezt tehát nem akarom ismételni, noha felette szükséges, hogy azt emlékünkbe véssük. Csak szerényebb körre szorítkozva, engedelmet kérek Szilágyi Dezső t. barátom és képviselőtársamtól, hogy figyelmeztessem őt — mert a saját szeméhen az ember nem látja meg a szálkát — két hibára , a melybe esett. (Halljuk!) Az egyik az, hogy argumentatiója hevében ő is ugyanabba a hibába esett, a mely miatt csak nem rég egyik t. képviselőtársunkat, Hermán Ottót, olyan nagyon élesen megrótta. Hermán Ottó t. képviselőtársunk egy úgynevezett sensationalis beszédben — habár kétségkívül igazságtalanul — szembeállította, ellentétbe tette egymással az egyetemnek úgynevezett nábdbtanárait, az egyetemnek úgynevezett proletár tanáraival; és Szilágyi Dezső t. képviselőtársunk nagyon szigorúan megrótta őt azért, hogy a kérdés egyik oldalának előtérbe állításával, másik oldalának pedig hallgatással mellőzésével oly impressiót hagyott — akart-e hagyni, vagy nem akart, az nem kérdés — de tényleg olyan impressiót hagyott a közönségnél, mintha az egyetemi tanároknak nem is volna egyenlő rendes fizetésük, holott ő csak a tanpénzekről beszélt, mely mintegy ráadást képez. Es mi ezt a körülményt mindannyian tudtuk, a kikhez ez a beszéd intézve volt. Szilágyi Dezső t. képviselőtársam is igy kezelte a fenforgó kérdést, mikor a főrendiházi tagok függetlenségét tette fejtegetése tárgyává. 0 részint a szónoklat varázsával, részint a számok csoportosításának művészetével ugy állította össze azokat a kinevezendő felsőházi tagokat — nem mondom, hogy szó szerint igy mondotta, mert méltóztassanak arra figyelni, hogy én csak az impressióról, a tendentiáról beszélek — ő is azt az impressiót akarta tenni, hogy a felsőház tagjainak legnagyobb része mindig és folyvást a kormány kegyétől, kinevezésétől fogna függni s numerice is gondolom exagerált számban kifejezve és demonstrálva azt, hogy igy teljesen absorbeálni és nullificálni fogja a többi felsőházi tagok önállóságát. Legyen szabad t. ház, e részbeni válaszképen egy kis, habár triviális adomát és pedig az antisemita uraknak dedicálva, egy zsidó-anecdotát elmondani. (Halljuk! Derültség.) 1848-ban az akkor proclamált szabadsági és egyenlőségi magasztos elv corollariumaként először emancipáltuk izraelita hitvallású — akkor még ugy neveztük — polgártársainkat. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Akkor még nem voltak emancipálva!) Elvben igen! Voltak akkor is ellene mozgalmak. Szokás volt pedig már akkor is, hogy a t. képviselő urak az unalmas dictiók halmazában jó vagy rossz viczeket csináltak s azokat holmi papírszeletekre firkálva, tovább adták padrólpadra. (Felkiáltások: Most is megtörténik.) Talán