Képviselőházi napló, 1884. IV. kötet • 1885. február 5–február 26.

Ülésnapok - 1884-71

m 71. wssságos fllés február II, 38S5panaszok rendesen a kisebbségben maradt pártok önvigaszai s elégtételt szomjazó megtorlási módjai szoktak lenni: szóval fekete tapasz a kapott sebre. Én más két okból nem kívánom a választást. Először is, azt látva, hogy nálunk a választási izgalom nem szokott a politikai élet határai közt maradni, hanem keserítőleg, elválasztólag csap ki •A magán életbe is s ellenségeskedést idéz elő családi és egyleti körökben is. (Ugy van! a jobboldalon.) Sajnálnám, ha elkerülhető választásokkal áj alkalmak támadnának a társadalmi élet bénítására, erőtlenítésére. (Helyeslés a jobboldalon.) Másodszor választás útján kevésbé hiszek megnyerhetőknek oly elemeket, melyekre a modern fejlődés, szakmai tekintély és a tanácskozások súlyának szempontjából a felsőháznak nagy szüksége van. Bátor leszek e kétkedésemnek okát adni, szemügyre véve a saját társadalmi viszonyainkat, melyek engemet ilynemű alkotásoknál inkább irányoznak mint külföldi intézmények, idegen chablonok. Ne méltóztassanak attól tartani, hogy föl akarok eleveníteni egy e házban már eléggé meghajszolt thémát. Nem lépek föl közvádlóul társadalmunk ellen, mely ha szabadelvűségben nem is állja ki eléggé a tüzpróbát, de hevülni g áldozni még mindig tud. Még kevésbé kívánom szembe állítani a társadalmat az állammal, melyek közt — nézetem szerint — rendes időkben mindig oly szoros kapcsolat és nagy kölcsönhatás van, mint —hogy képben szóljak — az erdő és ennek talaja közt, ebből sarjadt ki az erdő, mely viszont saját lombjaival termékenyíti a talajt. A mikor pedig néha, zord időkben, állam és társadalom szembe állnak egymással, az már a veszedelem ideje, mert akkor már mit látunk ? Az állam helyén az állambitorlást, a társadalomból pedig lesz forradalom. De erről beszélni most legkevésbé sincs szükség. Vajha ne is legyen soha hazánk országgyűlésein! (Élénk helyeslés a jobboldalon.) En ezúttal csupán erősséget kívánok meríteni a társadalom egy gyöngéjéből, nézetem támogatása végett. Azt nem tagadhatja senki, hogy a mi társadalmunknak is vannak rég meggyökerezett, időszerűtlen előítéletei. Ilyen például a kereskedelem kicsinylése. Őseink nagyon komolyan vették a mythologiának ama képzelmi játszóságból eredhetett ötletét, mely a kereskedőknek és tolvajoknak ugyanegy istent adott s mig Velence aranykönyvének patríciusai s Firenze Medici-házának fejedelmei kereskedéssel alapíták meg dúsgazdagságukat, nálunk a kisnemesek is lenézték a kereskedést, átengedve azt teljesen izmaelitának, görögnek, németnek, örménynek és zsidónak, szidva azután vaiamennyiöket, ha e jövevények az eldobott szárnyas aranykerék buzgó forgatása mellett jól meggazdagodtak. Őseink előítéletének azonban elégséges magyarázatát adja az akkori élet és saját feladatuk, mely főképen a birtoklás hatalma és a honvédés nagy kötelessége körülforgoit. E kettőn kivül kis érdek volt minden egyébb. Az élet és viszonyok azonban ma már teljesen átalakultak s a baj az, hogy ama régi előítélet nem enyészett el, teljesen a régi idővel együtt a gyökerei ma szintén megvannak s termék fattyúhajtásaikat az új idő talajából is. S vájjon az ipar, a kézmű, a gyár dolga részesült-e különb becsülésben, mini a kereskedéssel való foglalkozás ? Hisz még mai iparunkat az a lenézés nyomja igen szomorítóan, hogy mig válogatás nélkül kapunk a külföldi czikkeken, a magunk versenyre képes műiparosainkról megfeledkezünk. Már most kérdem, ily előítéletek mellett várható-e, hogy a korunk életében oly rendkívüli fontos nemzetgazdasági ágaknak elegendő képviselői és szaktekintélyei lesznek, ha ez vagy egészben, vagy csak részben is választástól fog függni. De sőt a nagy tudomány és magas művészet is várhatnak-e ezen az úton kellő közjogi elismertetést? A particularismus fog ebből csak hasznot húzni, szaporítva saját kebeléből azokat az elemeket, melyek a nélkül is elegendő tért foglalnak el mind a két házban. így egyfelől szaporodnék a fölösleg s megmaradna a hiány. Mert vájjon a particularismus nem fogja-e a megyebeli, kisebb érdemu, de általa ismert, kegyelt férfiakat mindig föléje helyezni az oly szakmai tekintélyeknek, kik tőle távol éltek s minden nagyobb zaj ütés nélkül, de annál teljesebb sikerrel éltek hivatásuknak s kik tán nem kitűnőségek a szó legmagasb értelmében, de igazi tekintélyek a maguk szakmájában s minden erre tartozó kérdésben megbecsülhetetlen tanácsokkal szolgálhatnak? S nem fog-e választás mellett igen sokszor csorbát szenvedni a méltányosság, a jogegyenlőség, kivált ha kóros áramlatok divata kaplábra, a minő létezik ma is, midőn a társadalmi köznézetben a megérdemelt elismerést sem bírja magának kivívni akár a legderekabb nagykereskedő, akár egy kitűnő nagyiparos, vagy alapos tudós, ha esetleg oly felekezethez tartozik, mely ellen áldatlan hapiat űz a szeretetlenség sportja. (Tetszés jobbfelöl.) Én tartok attól t. ház, hogy az urna megajándékozná a felsőházat — tán állandóan is, mert folytonosan oly elemekkel, melyeket csak a napi szenvedélyek hullámzása emelhet föl, sőt — mivel nem minden megye fekszik a Tisza és Duna mentén — afféle hazafiakkal isj minők most itt az alsóházban fújják néha, tompított hangon bár, de éles dissonáncokkal a Bachkorszak dicséretét. (Helyeslés a jobboldalon. Mozgás a szélső balon.) Attól én sem félek, hogy az ilyen nótából felsőházi Chórus lenne; de künn visszhangokra találna s még többen kapnának vérszemet, ha már onnan is hallanák azt a nótát, a hol eddigelé nem hangzott soha. S mi szól a kinevezés vagy annak mentül teljesebb alkalmazása ellen? Maga az elv nem szólhat, mert hisz a mai