Képviselőházi napló, 1884. III. kötet • 1885. január 15–február 4.
Ülésnapok - 1884-55
I 55. országos ülés érzetére, hivatkozom magára a t. közoktatásügyi minister úrra, van-e egyetlen eset, midőn az ellenzék a lehető legbuzgóbban és leglelkesebben ne támogatta volna a t. minister urat minden olyan törekvésében, mely az ország közművelődését előre vinni van hivatva, {ügy van! balfélol.) Hiszen épen a t. minister nr van azon rendkívül kedvező helyzetben az ellenzékkel szemben, hogy midőn opponál is az ellenzék, nem azért opponál, mert nem fogadja el azt, a mit ő kinál, hanem azért, mert kevesli, {ügy van! balfélol.) Soha kellemesebb helyzete ministernek nem volt, mint neki s épen azért érdemel annál inkább szemrehányást, ha nem felel meg teljesen minden várakozásnak, mert ő az egyedüli, kitől a ház sohasem tagad meg semmit, hacsak a ministertanácsban a pénzügyminister ur nem állja útját. (ügy van! halfélol.) Hogy valaki ne frissítse fel emlékezetemet és eszembe ne juttassa, hogy volt idő, mikor én magam is sok kellemetlenséget okoztam a t. minister urnak, igenis megvallom, hogy azt cselekedtem és azt mondom, hogy a mai és tegnapi vita mutatja, hogy akkor igazam volt. Ha a t. minister nr évekkel ezelőtt, akkor, mikor én insistáltam az iránt, hogy az alapok és alapítványok kezelése alkotmányos, parlamentáris ellenőrzés alá helyeztessék, ez indítványt elfogadta volna, nem jutottunk volna, oda, hova igy jutottunk. Nem a nagytudományú szatmári püspök volt az első, ki kimondta, hogy a legfőbb kegyúri jog nem tartozik alkotinánj r os ellenőrzés alá. A t. minister ur volt az első, ki ezt kimondta. Trefort Ágost, vallás- és közoktatási minister: Tagadom! HelfyIgnácz: Akkor,mikor ellenezte ismételve és ismételve beterjesztett indítványomat, hogy a nélkül, hogy azon alapok és alapítványok jogi természetéhez nyúlnánk, azok kezelése helyeztessék a parlamenti ellenőrzés alá. Egyébiránt nem osztozhatom a t. minister urnak tegnap tett azon nyilatkozatában, hogy nem tartja helyesnek, hogy ezen nagy egyházpolitikai kérdés itt terjedelmesen tárgyaltassék. Nem osztozhatom ebben, mert azt hbzem, minél fontosabb egy kérdés, annál inkább tartozik a parlament körébe. De ha van egy hely, a hova kell ezt az intést intézni, nem ide kell, hanem akkor használja fel a t. minister ur befolyását a magas clerusnál és velük értesse meg, hogy nekik nem áll érdekükben e kérdést szőnyegre hozni önkényt, szántszándékkal. A kinek sok veszteni valója van, annak nem tanácsos koczkáztatni; pedig ha van e kérdésben valaki, a kinek veszteni valója van, az minden esetre a magas clerus. {Igás! a szélső báloldalon.) Áttérve már most a benyújtott határozati javaslatokra, röviden kijelentem, hogy ngy Irányi íannár 28. 1885. JQ7 Dániel határozati javaslatát a vallásszabadságra nézve, mint Ugron Gráborét a katholikus autonómiára nézve teljesen a magamévá teszem és azokra szavazatomat adom. Azt monda a minister ur, hogy az nem járja, hogy ily nagy dolgok csak mellékesen hozassanak be. Nem értem, hogy mikép alkalmazhatja a minister ur arra a „mellékes" szót, hiszen a vallásszabadságra vonatkozó határozati javaslatot Irányi Dániel t. képviselő ur, a mióta tagja a háznak, évről évre benyújtja és volt már idő, a mikor az többséget is kapott. Hogy tehát 16—17 év óta rendszeresen lehet valamit mellékesen behozni, ezt nem értem. így áll a dolog a katholikus autonómiára nézve is. Már tegnap felemlítette Ugron képviselő ur, hogy ez az ügy nincs az első stádiumban, hisz a minister ur kész munkát vett át, melyet csak folytatnia kellett volna. Hogy ennyi év után az mondassák, hogy t. barátom ezt mellékesen hozza be, ez nem felel meg a ténynek. Magára a közoktatási tárczára nézve a t. ház engedelmével néhány oly megjegyzést leszek bátor tenni, a melyekre a részleteknél nem találhatnék kellő alkalmat. Midőn végig olvastam azt a vastag jelentést, a melyet a minister ur volt szíves szétosztatni, figyelemmel kisérve egész közoktatásunkat, azt vettem észre, hogy gymnasiumaink és egyetemeink túl vannak halmozva, ugy hogy a minister ur már is egy harmadik egyetem szükségéről beszél és hogy folyvást apadnak azon iskolák látogatói, a melyekre ez idő szerint a legnagyobb súlyt kellene fektetni és a melyekből az ifjak a gyakorlati életbe mennek át. Nem régiben Berlinben és rövid idő után Rómában egy nemét az enquétenek hívták össze azon kérdés megvitatása végett, hogy mi történjék azzal a sok fiatal emberrel, a kik a gymnasiumokat, lyceumokat, akadémiákat és az egyetemeket megrohanják és a mikor sok fáradság és áldozat után iskoláikat elvégzik, pálya nélkül állanak itten és szaporítják az értelmi proletariátust. Az annyira előrehaladott országokban, mint Német- és Olaszország, azon töprenkednek, hogy minő módokhoz nyúljanak azon czélból, hogy a tudományos pályára csődülő ifjúságot, más térre tereljék. Nálunk, hol folyvást arról beszélünk, hogy mennyire szükséges, hogy az ipar, kereskedelem terére tereljük ifjúságunkat, mégis azt látom, hogy mig egyfelől rendkívüli gondozásban részesíti a tudomány pályát előkészítő iskolákat, a többiekkel vajmi keveset gondol. Hallok koronként egy-egy beszédet, de cselekedetet nem igen látok. Megvizsgálván a népiskolák és reáltanodák tanterveit, én nem vagyok, én nem lehetek azon meggyőződésben, hogy azok megfelelhessenek azon czélnak, a melyre szánva vannak. Szerintem az ilyen iskolákban nem arra kellene fektetni a fősúlyt, hogy sok speculativ dolgot tanuljon a fiatal ember, hanem rá kel-
