Képviselőházi napló, 1884. II. kötet • 1884. deczember 4–1885. január 14.

Ülésnapok - 1884-46

358 16. orszás-os ülés január 13. 1885. nekik, miután gyáraink nincsenek. (Ugy van! a baloldalon.) Ezen munkásosztályok csakis a dohánytermelésben nyerhetnének kárpótlást az elpusztult és pusztulófélben levő szőllőkért. A dohánytermelésnek nagyban kiterjesztése Magyarországon lehetővé tenné azt, hogy kenyérterményeinket nem volnánk kénytelenek potom árért külföldön elfecsérelni, mert minél olcsóbb a búza, annál többet kell eladni és magunknak nélkülöznünk, hogy adónkat és egyéb szükségleteinket fedezhessük, pedig már ugy is, talán Oroszországot kivéve, alig van ország, melyben fejenkint kevesebb volna a buzafogyasztás, mint Magyarországon. Ennek aztán természetes következménye az, hogy a népesség csökken és satnyul, mit részint a statistika, részint azon évről évre megújuló panaszok bizonyítanak legjobban, hogy mindig nehezebb lesz a szükséges katonai contingenst kiállítani Magyarországon és hogy ez mégis lehető legyen, a nagyság mértékét kell időnkint leszállítani. Ha már most adónkat és egyéb szükségleteink nagy részét más gazdasági növény eladásából és nem a kenyértermények kiviteléből fedezhetnénk, ezen saját használatunkra bent maradt kenyértermények a legtermészetesebb úton vonnák maguk után a jobb és bőségesebb táplálkozhatás következtében a népesség szaporodását. Az emberi tőke az államok legnagyobb erejét és gazdagságuk legbiztosabb alapját képezi, mivel a munkaerőt képviseli, a mi egyedül képes megadni a földnek becsét és létrehozni ama végtelenig menő értékszaporulatot, mit a nyerstermény iparczikké való átváltoztatása által nyer. A dohánytermelés azonban nemcsak a kenyértermények itthon való felhasználását és ennek folytán a népesség szapo-. rodását, a munkaerőnek, mint a nemzeti gazdagság egyedüli forrásának gyarapodását vonná maga után, hanem a fokozott jólét következtében a szabad tőkék képződését is elősegítené. Miután pedig a népesség szaporodása és a szabad tőkék képződése két oly tényező, melynek meg kell előznie az ipar kifejlődését, ez vethetné meg alapját annak is, hogy lassankint de biztosan eljuthassunk od.i, hogy mindazon segélyforrások részesévé lehetne a magyar állam is, a melyek a többi művelt államok rendelkezésére állanak. A dohánytermelés nagybani létesítését Magyarországon kétfélekép lehet képzelni, vagy az állami egyedárúság kiterjesztése vagy annak egészen eltörlése és a termelés egészen szabadon engedélyezése által. Az állami egyedárúság kiterjesztésétől én részemről nem várok nagyobb eredményeket. Az állam ezen üzletét ugy is máiannyira kiterjesztette, a mennyire azt nyereséggel tehette, miután itt csupán az állam érdeke az irányadó és én meg vagyok arról győződve, hogy ez irányban nem történt mulasztás. Mindamellett az állam ezen üzlete nem bir valami nagy nemzetgazdászati jelentőséggel, miután az összes 41 milliónyi forgalomból a termelőknek nem jut csak 10 millió, az államnak pedig tisztán csak 19 millió. Az egyedárúság a termelési versenyt is megbénítja, miután egyrészről a meglevő készletet okvetlenül át kell vennie, az államnak ha szükségletét fedezni akarja, másrészről az osztályozás önkényileg eszközöltetik és a termelő a meghatározott árakhoz levén kötve, inkább csak súlyra, mint minőségre termel. Ezen kivül a termelő az osztályozásnál gyakran ki van téve a beváltó hivatalnokok részrehajlásának, sőr az sincs kizárva, hogy politikai okok döntsenek tisztán üzleti ügyekben. Általános nemzetgazdászati okokból sem tartom helyesnek az állami egyedárúságot egy oly termelési czikknél, mely az összes lakosságnak nagy jövedelmi forrásul szolgálhatna. Ha helyeselni nem is lehetett a magyar kormány azon intézkedését, mely szerint az absolutismustól átvette és folytatta a dohányegyedárúságot Magyarországon, de abban az időben lehetett ezt menteni, midőn egy vámmázsa búzáért majdnem anynyit adtak, mint most egy métermázsáért. De azóta az idők nagyot változtak, a nálunk elterjedt gazdasági termények árai oly nagyot csökkentek, hogy alig érik el a termelési költségeket. Ily súlyos és válságos körülmények között állami egyedárúság által megszorítani, megbénítani egy olyan termelési ágat, mely az ország kedvezőtle nebb talajú és éghajlatú vidékein is nagy jövedelmet igér és az oly mélyen sújtott földmívelő osztálynak a legnagyobb segítségére lehetne, ezt én nemzetgazdászati szempontból határozottan hibának tartom. A dohánytermelés nagybani kiterjesztése tehát csakis az állami egyedárúság megszüntetése, következtében gyakorolhatná azon jótékony hatást a magyar földmívelésre, melyet attól jogosan meg lehet várni. Hogy az állam a dohány egyedárúságból befolyó 19 millió forintot elvesztené, az igaz, de azt más úton bőven pótolhatná és a szabad termelés után talán még több tiszta jövedelme lehetne, mint igy van. Ha a szeszadó ilyen kedvezőtlen viszonyok mellett, mint a mostaniak, mégis 10 milliót jövedelmez, alig lehet kevesebbre tenni a felállítandó magán dohány- és szivargyárak jövedelmét, mig a dohánytermelésre szolgáló földek külön megadóztatása pótolhatná a hiányzó összeget. De ha ez nem igy lenne is, ha főként eleinte hiány mutatkoznék is az állam bevételeiben, az ezen hiány pótlására fölvett kölcsön, nézetem szerint sokkal gyümölcsözőbb befektetést képezne a nemzetre nézve, mint igen sok olyan befektetés, a mi sok kölcsönvett millió segélyével idáig eszközöltetett. A dohányegyedárúság eltörlése sem eszközöltethetnék a fogyasztási vámsorompó fölállítása nélkül már Ausztriára való tekintetből sem, a hol f-