Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.

Ülésnapok - 1884-17

JOg 17 *rs;'Asr*>* üléi október 24. IS&4. kép, melynek a lefolyt nyáron voltam gyakran tanuja a Hohe Thauern havasai közt, a gasteini vizzuhatagoknál állva. Ott a leomló vizzuhatagok a mélységbe rohanva, párákká törnek és a nap fényének tündöklése mellett örök szivárványt láttam rajtok ragyogni. Ezen szivárvány ealeidoskopszerú' színeihez hasonlóan bűvölt el e szónoklat. A szivárvány fényes ködpáráin keresztül fenyvesekkel koronázott sziklapart lebegett, a szemlélőt magához intve. Ily bűvös révpartként ragyogtak Horvát Boldizsár mélyen tisztelt képviselőtársam szónoklatában is, mint a messze távolban elérendő ezél, az 1848-ikinagy alkotások. A szónoklat bűverején elcsábítva, rohantam volna ez általam epedve óhajtott czélután, de a szivárvány bármilyen szép legyen is, olykor nem mindig való színben tündöklik. Mi történik velem, ha vakon utána rohanok vala? Az, hogy az ő magas idealismusa és a jelen kormány törekvései közt tátongó mély űrbe zuhanok, (ügy van! ügy van! a szélső baloldalon.) Horvát Boldizsár t képviseli! ur a művészi erőn ki vili azért is hat mindig oly mélyen, mert beszédeiben a magas idealismus és a fényes elme ragyogása mellett a nemes érzelem heve is lángol. Igen, ő nemesen érez és mint maga is kifejezi magát, „gyakran erőt vesz rajta a hazafiúi bánat közállapotaink felett." Másoknak i* meg van e nemes bánatuk. (Helyeslés a szél ö balon.) T. ház! En őszintén elismerem e szónoklat jeles oldalait s némely nagy igazságait, melyekre szintén reflectálni fogok: legyen azonban megbocsátva, hogy mint történetbúvär e beszédnek a hazai történetre vonatkozó némely pontjára, melyek nézetemmel nem egyeznek, szerény észrevételeimet megtehessem. (Halljuk! Halljuk!) Megteszem pedig azért, hogy audiatur et altéra pars. Nem mostani politikai pártot értek, hanem értem a régi történelmi nemzeti pártokat, melyek egyikének álláspontját hangoztatta Horvát Boldizsár igen t. képviselő ur, a másikat védeni csekélységem szerény kísérlete leend. Azt mondja Horvát Boldizsár szónoklatában : „Nálunk a mohácsi vész után 1848-ig a nemzet összes életerejét az önfentartás küzdelmei absorbeálták. E hosszú szomorú korszak beléletünkre nézve nem a fejlődés, hanem a stagnatiokorszaka volt." Bocsánatot kérek, ha ezt történelmileg, ugy a mint itt constatálva van, nem írhatom alá. Itt distinguálnunk kell. A mohácsi vésztől 1848-ig nem egy, hanem két korszak folyt le. S a stagnatiót, ha e korszakot egynek mondjuk — bár tényleg kettő — annak mindegyik felére nem ismerhetem el. Nevezetesen a mohácsi vész után mindaddig, mig a magyar államban vagy legalább annak egyik részében, melyben a magyar nemzet befolyása volt uralkodó, stagnatio soha be nem állott. Sőt hazánk a mohácsi vésztől a szatmári békéig eulturalis tekintetben lépést tartott a többi civilizált európai államokkal. Sok adatot lehetne ennek bizonyítására idézni, de nem szándékozom ezzel a t. ház figyelmét untatni, csak néhány momentumot említek. Hogy hazánk a szatmári békéig, tehát mindaddig, mig nemzeti kormányunk létezett, a mostoha viszonyok daczára nem stagnált, habár legjobb erőit tényleg az önfentartás emésztette is fel, de mivelődésünk egy fokon állott pl. Németországéval, ezt igen is, mint történetbúvár merem állítani. Elég legyen ennek bizonyítására csak néhány eulturalis adatra hivatkoznom. Tudjuk, hogy mindaddig, mig I. Lipót zsarnoki önkénye a magyar ifjakat a külföldi egyetemek látogatásától el nem tiltotta, e korszakban százanként, ezrenként látogatták Magyarország ifjai fejedelmi stipendiumokkal ellátva a német, svájezi, hollandi, angol államok tudományos intézeteit, a honnan perfecte kiképezve, mint a tudomány jeles bajnokai jöttek hazájokba vissza és terjesztették itt a műveltséget s nem eredmény nélkül. Nem szabad felednünk, hogy elkezdve a Zápolyáktól végig a Bethlenekig és Rákóczyakig, nincs művelt nemzet, melynek cultureszméi hazánkat át ne hatották volna, sőt melynek műveltség-előmozdító tudósai hazánkban meg ne fordultak és méltánylásra ne találtak volna. Elég legyen itt megemlítenem az olasz Blandratát, az angol Basire-t, a német Bisterfeldet, Alstediust; elég legyen a mai nevelési rendszer megalapítóját, a világhírű Amos Comeniust, ki a nemes Lorántffy Zsuzsanna által behivatva, Sárospatakon az iskolaügyet és főtanodát szervezte. Elég legyen hivatkoznom a Bethlen által Gyulafehérvárit és a Pázmány által NagySzombaton felállított főiskolákra. És ha a képzőművészetek terére megyünk is át, e mostoha korszakban még azok sem pangottak. Ott vannak Kupeczky, Mányoky jeles magyar festők, kiknek művei a külföld képtáraiban ma is kellő méltánylásban részesülnek. Ott vannak a sárospataki vár renaissance-díszítményei, melyeket ma is mint műpéldányokat tanulmányozunk. De ezenkívül tudvalevő dolog, hogy a renaissance olasz földről hazánkba előbb talált utat, mint Németországba. Többet mondok: a mai gondolkodási módszer nagy megalkotója, Descartes, műve magyar nyelven egy évtizeddel előbb jelent meg, mint németül. Midőn ama korszakban ily állapotokat mutathat fel az irodalom és művészet történelme: ott, azt hiszem, fejlődés hiányáról, stagnatióról beszélni nem lehet, (Elénk tetszés a szélső balon) sőt inkább kétszeres érdemül tudandó be a magyar nemzetnek, hogy ama két részre szakadottság, örökös háború és mostoha viszonyok közt is bírt fejlődni és a tudomány és művészetnek imént rövid vonalakban vázolt korszakát elővarázsolni. Abban bízom én — ha valamibe romlott állapotaink közt bízni lehet — hogy ha az az őserő, mely a magyart ama nehéz korban nem hagyta el és mely a szat-