Képviselőházi napló, 1884. I. kötet • 1884. szeptember 27–deczember 3.
Ülésnapok - 1884-12
100 13 ' országos lé« ©Méber 1&. 1S84. tatásokon vigye keresztül, mint a mennyin keresztül vitte az első kiegyezéstől fogva egész az ismeretes horvát-magyar czímerfeliratokig? Miként volt volna lehetséges az, hogy a nemzet vállaira annyi terhet rakjon, a nélkül, hogy az államháztartás számbavehetőleg és valóságos rendezéséhez csak egy lépéssel is közelebb jusson; miként volna lehetséges, t. ház, hogy a t. kormány minden általa fölkarolt nagy kérdésben elessék, egyetlen egy számbavehető nagyobbszabású reformot, talán a középtanodai oktatási törvényének relatív becsét kivéve, létesítsen; miként volna lehetséges az, hogy akkor, midőn a nemzet egy újabb kiegyezésnek megy eléje, a kormány az ország létérdekeit képező kérdések felett úgyszólván minuendo licitatiót tartson (Igás! TJgy van! a baloldalon) s mindezek után mégis subsistáljon? E helyzetből kifolyónak tartom, t. ház, azt is, hogy a t. többség megelégszik azon válaszfelirattal, melynek formai becsét és szépségét képviselőtársam, Apponyi gróffal együtt én sem tagadom ; sőt tovább megyek, elismerem ügyességét is, mert hiszen azon válaszfeliratnak mindenki részére van valami szép mondani valója. De melyre igen találóan jegyezte, meg valaki, midőn annak megismerése után kérdeztetvén, hogy mit tart a válaszfeliratról? azt monda, hogy: szép, szép, de biz abból okosabbak nem leszünk. így vagyok vele, t. ház, én is; mert én azt tartom, hogy azon válaszfelirat, mely a i többség részéről benynj tátott, a nemzet szükségeinek és érdekeinek egy részét a helyett, hogy őszintén föltárná, elhallgatja, annak orvoslása tekintetében, vagy legalább az orvoslás megjelölésénél nem mondom, részletekbe bocsátkozva, de csak nagy általánosságban is a gyógyszereket megjelölje; megjelölje nevezetesen azon gyógymódokat, melyek tagadhatlanul létező bajainkat, melyek általánosságban a válaszfeliratban is elismertetnek, gyógyítani fogják. Hiszen, t. ház, ha mi az ország bajait a trónnak és a nemzetnek őszintén el akarnók mondani, vájjon nem volna-e kötelességünk megmondani azt, hogy mi az ország államháztartásának rendezésével ma reménytelenebbül küzdünk, mint küzdöttünk eddig, mert a nemzet áldozatkészsége a végső határig ki van merítve, a mint ez constatáltatik is mindenfelé és mert a jóhiszemű adősságcsinálásnak határát, melyet szintén csak az adóképesség szab meg, szintén elértük? Nem kötelességünk volna-e őszintén megmondani, hogy a közgazdasági bajok ezen országban nagyon is súlyosak, a mint ezt azon számos jelenségen kivül, melyek koronkint e házban felhozattak, bizonyítja a földbirtok minden nemének megdöbbentő átvándorlása, mit tagadni nem lehet, igazolja, t, ház, azt is, hogy az ipar, kereskedelem é» szellemi foglalkozásra vetett kereseti adónak — ha ezt azon emelésektől tisztítjuk, miket az időközben hozott törvények által azokra raktunk — expensiv ereje számbavehető mérvben nem emelkedett; mutatja az, hogy a mezőgazdaság — mely ennek előtte a prosperitás minden föltételeit birta, ma már, kivált ha az azt fenyegető veszély permanensnek bizonyul, kiszámíthatatlan és beláthatatlan veszélyekkel fenyeget. Nem kötelességünk volna-e, t. ház, őszintén és nyíltan megmondani azt, hogy a közigazgatás, a mely ha régebben nem is volt jó, nem is felelt meg a változott viszonyoknak és helyzetnek, nevezetesen azon helyzetnek, hogy a rendi társadalom gazdasági társadalommá változott, de meg volt az állandó törekvés arra, hogy ez reformáltassék, gyökerében javittassék, a közigazgatás tisztaságához pedig szó nem fért. És íme, ezen reformot a kormány útjában nemcsak hogy megállította, de sőt a politikai élet ágensévé tette és mint azt a legközelebbi tapasztalatok bizonyítják, corrumpálta. (Ugy van! a baloldalon,) Nem kötelessége volna-e a nemzetnek és a trónnak megmondani azt, hogy a közszabadság, a mely ennek előtte még teljes biztonsággal őrködött a nemzet közélete felett, ma a közszabadság vagy legalább annak egyik része mint közveszélyes, be van vádolva és be van vádolva azok által, a kiknek politikája előidézője volt a súlyos bajoknak, a melyek e tekintetben a törvényhozás gondjaira nehezedtek, de melyeket pusztán elfojtó rendszabályokkal gyökeresen gyógyítani nem fogunk és foghatunk. Nem kötelességünk volna-e megmondani, hogy a viszony, a mely Horvátországban ennek előtte, legalább külső jelenségeiben, békés és nyugalmas volt, ma, fájdalom, teljesen fel van zavarva. Nem kötelesség volna-e megmondani azt, hogy a nemzet közélete a választási visszaélések által odáig jutott, hogy ma egyik oldalon áll a hivatalos Magyarország, másik oldalon pedig azon választók üldözött küzdelme, akik egy jobb jövő iránti hitöket még el nem vesztették. És ha ezeket, hitem és felfogásom szerint, a válaszfeliratban őszintén és nyíltan fel kellett volna sorolni; akkor még egy más kötelesség is várt a törvényhozásra, az nevezetesen, a mi a vábiszfeliratban a politikát jelentené, hogy t. i. legalább nagyban megjelölje azon alkotásokat és irányokat, melyek által ezen bajokon segíteni óhajt. De ezzel szemben mit látunk ? Azt, hogy midőn az államháztartás rendezéséről van szó, akkor folytonosan és állandóan egy chronicus phrasissal találkozunk. Hát szabadjon kérdeznem különösen a t. péuzügyminister urat, hogy van-e ebben az országban vagy ebben a házban egyetlen egy ember, a ki az államháztartást rendezni nem akarná? De hogyan ? ez a kérdés és erre vár a nemzet és jogosan feleletet, mert, t. ház, ha a t. kormány ezelőtt 9 évvel fel tudti tárni azon módokat és eszközöket, a melyek által, habár nem egyszerre,
