Képviselőházi napló, 1881. XVI. kötet • 1884. márczius 14–április 25.
Ülésnapok - 1881-338
gQ2 s: ''S. orsaágus filé* április J. 1884. hogyan lovagolunk rajta, arról mi fogunk gondoskodni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház! Gr. Andrássy Tivadar ur egy szépen irt beszédben ez oldalra mutatván és Lits és Hoitsy t. képviselőtársaim beszédére hivatkozva, azt állítá, hogy szokásunk minden vitánál az önállóságra, önálló vámterületre hivatkozni. Legyen szabad őt felvilágosítni, hogy az e pártnak nemcsak szokása, de a legmélyebb meggyőződésben gyökeredzett s meg nem másítható azon elve, hogy a történelem bizonysága szerint, a közgazdaság, ipar, erkölcsi és anyagi virágzás csak egy önálló független hazában érheti el fejlődését (Helyeslés a szélső baloldalon) s tehet nagygyá, erőssé egy nemzetet s e meggyőződésben kötelességének fogja tartani e párt minden adandó alkalommal az önállóságot hangoztatni, mint a hogy kötelességének tartja a közös ügyekre minden alkalommal a censeo esse delendam-ot hangoztatni; (Helyeslés a szélső baloldalon) s ha György Endre képviselő ur könyvében e párt 300 év óta nem is esistál, megvan az 300 év ota a magyar nép romlatlan szivében egy jobb jövő iránti erős bizodalommal és meglesz a jövőre is. Elfogadom a törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Vadnay Andor: T. ház! (Halljuk!) Az előttünk fekvő törvényjavaslatnak napirendre jöttével ismét egyike elé jutott e ház azon kínos és tekintélyét felette rongáló feladatoknak, hogy egy általa alig 12 év előtt megszavazott törvénynek haszontalan, sőt veszélyes hatását felismerve — annak irányával merő ellentétben, módot és eszközöket keressen kigázolni a részben önalkotta hínárból. Tizenkét év egy nemzet életében, melyet a fejlődés helyes utján vezetnek, parányi időszak s látszólag nyomtalanul szokott elrepülni, mert ha igaz a természetben és igaz egyáltalán valahol, ugy a politikában bizonyos az, hogy épen akkor és ott kénytelen lassan működni, hol működésének áldása legáltalánosabb. A 67-ki kiegyezésnek feltétlenül káros és egpongyolább része a gazdasági kiegyezés, magában is elég lett volna talán, hogy hazai iparunkat életerejében, rugékonyságában megbénítsa, vagy, a mi ezzel csaknem egyértelmű, Ausztria iparával szemben fejlődésében gátolja. De hogy a pusztulás, a devastatio ily tökéletes legyen, hogy iparunk és iparososztályunk a halálos feloszlás minden kórtünetét megkapja, hogy hazánk azzá legyen Ausztriának, a mivé Irland, India, Jamaika Angliának lettek, ebben a 67-ki kiegyezésen és a most érvényben levő ipartörvényen kivül, mint melléktényezőnek egy más körülménynek is nagy része van még, melyre a t. ház nagybecsű figyelmét felhívni ez alkalommai el nem mulaszthatom. Iparunk pusztulásának eme tényezőjét —• nem habozom kimondani — én a mai s a legutóbbi kornak abban a félszeg és kárhozatos u. n. liberális irányában találom, a melynek sikerült egyidőre megvetni alapját az üres, tartalomnélküli jelszavak uralmának a közszellem felett, sikerült a kormányokat és a közvélemény orgánumait pórázon vezetni és általánossá tenni nálunk elmaradottaknál is azt az oktalan nézetet, hogy legjobb kormány az, mely gazdasági téren legkevésbé kormányoz. „Tőkeszabadság" ! Ez volt az aranyos jelszó, melylyel fosztogató hadjáratára bocsáttatott az uzsorás had s ezen jelszó nevében hagyatott elébb minden téren, az ipar terén egész mai napig védtelenül a tiszteséges és jótékony termelésben levő tőke, a corrumpáló uzsoráéval szemben. A „jogegyenlőség" nevében küszöböltetett ki törvényszéki eljárásunknál a szertartásos eskü és tétetett általa az egyik legundokabb bűn, a hamis esküvés keresetmódjává némely embernek, kiknél az egyház, melyben neveltetének, volt a lelkiismeret egyedüli őre s megtartója. A jogegyenlőség zászlója alatt kellett egy csapással eltörülni a hazai kézműiparnak mondhatni egyedüli szervezetét: a czéheket, melyek nemcsak a kézműipar kellő elsajátítására és solid űzésére, hanem a közszellem élesztésére és fentartására, a keresztényi erkölcs és becsületesség iránti hajlamok fejlesztésére egyaránt jótékony befolyással voltak. Ma már a szomorú következmények súlya alatt csak a t. túloldal és a zsidó liberalismus követői nem akarják látni, hogy az iparosczéhek nemcsak a kézmtíi gyakorlatnak, hanem a polgári életnek is egyik leggyümölcsözőbb iskolái valának. Ipar szabadságnak nevezték és ezen magasztosnak kikiáltott eszmére hárittották annak álomlátó követői a felelősséget, azért a könnyelmű gazdasági politikáért, mely nem látta be, hogy midőn a különböző erőkkel és különböző eszközökkel felruházott gazdasági tényezőket egyenjogosítjuk, azoknak épen egyenlősége ellen dolgozunk. Figyelmen kivül hagyatott, hogy a tőke mint nemzetgazdasági tényező sokkal nagyobb hatalom bármely személyi és szakavatott munkaképességnél s hogy a szabad verseny közöttük szükségkép az utóbbinak elnyomásával végződik. Ez hiba lett volna bárhol a világon, mert a közös állami és nemzeti szolgálatra egyenlő joggal szülötteket egymás szolgálatába juttatni nem szabad, nálunk Magyarországon helyrehozhatlan politikai botlás, mert itt magyar iparososztályt engedett — melyre a jövő kétséges küzdelmeiben fontos nemzeti hivatás nézett — részben az osztrák gyárosok, részben a belföldi zsidóság pénztőkéjének áldozatul esni. Igen ez a gazdasági liberalismus, mely a gazdasági fejlődésnek, a felvirágzásnak csak két effieiensét acceptálja, a versenyt, meg az önzést és a melynek tiszteletben tartását a minister ur és a zsidóság oly egyértelműleg
