Képviselőházi napló, 1881. XV. kötet • 1884. február 6–márczius 13.

Ülésnapok - 1881-316

316. országos ülés február 23. 1884. 199 részint ismertetések és kritikák által lehetővé teszi — és ez rendesen meg is történik — hogy a mű azonnal megjelenése után, azon fontosságához képest, a mely azt tartalmánál fogva megilleti, azonnal akár az egész földkerekségén, a hol egyáltalában olvasó közönség van, ismeretessé váljék: akkor azt hiszem, az oly művek számára, a melyeknek valami belértékök van, a kiszabott védelmi idő tökéletesen elegendő arra, hogy a szerző és örökösei azokat kellően hasznosítsák. Ha pedig az illető műnek nincsen belértéke, az esetben azt hiszem, a 30 esztendő túlságosan is bő. Még egy más szempont is van, mely a 30 esztendő elfogadását kívánatossá teszi és ez a szempont a szomszéd államok példája. Ezzel a törvényjavaslattal t. i. alapja, reális bázisa készül a kötendő nemzetközi szerződéseknek. Ha már most a szomszéd államokban 30 évi védelmi időszabatik meg, mindig értvén ezt az idői a szerző halála után, mi pedig ezt az időt 50 évre terjesztjük ki, akkor bizonyos visszás helyzet áll elő, a mennyiben a mi alattvalóink művei külföldön, Ausztriában és Isémetországban, csak 30 esztendeig fognak megvédetni, mig a németországi és ausztriai alattvalók által irt művek náhmk 50 évig részesülnek védelemben; e szerint mi a külfölddel szemben hátrányban volnánk. Igaz, hogy vannak viszont más államok, a melyek 30 évnél több védelmi időt határoznak meg, mint például Francziaország 50 évet; de azt hiszem, hogy a követendő példát részint a forgalom határozza meg, a melylyel az illető állammal érintkezünk, részint az államok közelsége. A hozzánk legközelebb eső és velünk legnagyobb forgalomban élő államok 30 évi időt határoznak meg. Kérem tehát a t. házat, hogy méltóztassék a 30 évi idő mellett megmaradni és a módosítványt elvetni. Jókai Mór: T. ház! Előttem két képviselőtársam szólt hozzá a törvényjavaslathoz. (Zaj.) Talán nem igen érdekli a t. házat az egész irodalomnak a dolga, hanem kérem, mégis méltóztassanak meghallgatni, a mit mondok. (Halljuk!) Mandel Pál t. képviselőtársam különösen hangsúlyozta azt, hogy ennek a törvénynek szerkeztésénél és meghozatalánál egyik főszempont az, hogy nemzetközi szerződések fognak köttetni más államokkal és miután más államoknál 30 esztendő van elfogadva, mi pedig az 50 évet fogadnók el, az a visszás helyzet állana elő, hogy azon államokban, a mi irodalmi termékeink csak 30 évig védetnének, mi pedig az ő irodalmi termékeiket 50 évig védelmeznők meg. Bátor vagyok a t. házat arra a körülményre figyelmeztetni, hogy egészen más helyzete van a magyarországi Írónak a magyar közönséggel szemközt, mint a német és franczia Írónak az ottani közönséggel szemben. A franczia író munkája egy év alatt elér öt, ötven sőt száz kiadást, a magyar írónak pedig, még a legjobban keresett írónak is egy kiadása elfogytáig eltelik tiz év, de a leggyorsabb haladás mellett is öt év. Ha tehát annak 30 évet szabunk, ez annyi mint 3 kiadás. A kiadó, a ki a munkát teszem fel, nem kiadás számra veszi meg, hanem korlátlanul mint e törvény mondja, mint a hogy pl. Petőfi munkáit megvette Emich: az első ár kiszámításánál azt veszik számításba, hogy körülbelül hány kiadást rendezhet a munkából. Az iró, a mikor a munkáját elkészítette és eladta, akkor van leginkább rászorulva a segítségre s ha a kiadó, vagy pedig az irodalmi társulat, mely nem számít ugyan gyermekekre, unokákra, de fenn akar maradni, ha ezek mondom ily szerződés megkötése alkalmával tudják, hogy a védelem rövid időre van kiszabva, akkor a honorárium megszabásánál szűk markúak lesznek az iró iránt. A mit pl. Petőfinek adott a kiadója az első honorárium fejében, azkörülbelől egy huszadrészét teszi annak, a mi tiszta hasznot lát azon vállalkozó, ki azon szerződést a primus acquisitortól megvette. Ez a szerződés már kincset ér a Petőfi halála után. És mi magyar irók mind oly helyzetben vagyunk, hogy a mig élünk, nem akarnak észrevenni, ha pedig meghaltunk, akkor kezdődik a kiadó aratása. Ha ezt az aratást megszorítjuk, korlátozzuk, annak az lesz a következése, hogy életünkben reánk nézve van magasabbra akasztva a kenyér-kosár. Azért ne méltóztassanak ugyanazon szempontból megítélni a magyar iró helyzetét, mint a francziáét, a ki egy év alatt kivette azt, a mi az egész örökkévalóságra való volt, hanem méltóztassék tekinteni a németországi iró helyzetét, a mely már nem oly kedvező. Hányszor olvassuk, hogy nagyhírű irók, költők unokái padlásszobában laknak, nélkülöznek, eoliectát kell számokra indítani, mig ellenben kiadóik palotákban, fényben, bőségben élnek; a közönség dicsérettel említi az irók nevét, ezek pedig nyomorban élnek. . Kérem, méltóztassék a t. ház ezt a kevés differentiát elfogadva, a 30 évi védelmi időt 50-re emelni. (Helyeslés.) Kőrösi Sándor: Igaza van Mandel Pál képviselőtársamnak abban, hogy itt két érdek kiegyeztetendő, t. i. a társadalom és a szerző érdeke. De hát épen itt térnek el a törvényhozások egymástól. Nem áll az, mintha a franczia törvényhozás 30 évet állított volna fel. Itt van az eredeti törvény a kezemben, ebben a szerző örököseinek 50 évi védelem van biztosítva. A kinek tetszik, meggyőződhetik róla. Ha nem félnék, hogy unalmas leszek a t. ház előtt, röviden előadnám, hogy a külföldi államok miképen rendelkeztek a védelem tekintetében, mert valljuk meg az igazat, hogy