Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-259

gg 259. országos üléa október 9. 1883. addig Magyarország irányában követelő, valósággal megfoghatatlanul vakmerő állásba helyezkednek, valódi szláv ravaszsággal aknázzák ki a maguk javára ezt a kedvezményt és a magyar kormányok fejei, mint a hogy már voltam bátor rámutatni más esetekben, nem mernek megtagadni Bemmit; nem igyekeznek erős állást foglalni követelésükkel szemben, mert tudják azt, hogy azok a követelő emberek Bécsben biztos támaszt találnak. Azonban mi már halálig meguntuk ezt az állapotot. Hogy ezen segítve legyen, ezért követeljük azt, hogy a magyar kormány ezen viszonyokkal szemben sarkára álljon, magyarázza meg illető helyen, hogy múlhatatlanul szükséges az, hogy jegyen már egyszer végre-valahára vége a horvátokkal való érzelgésnek, magyarázza meg azt a képtelenséget, mely szerint még mindig azt hiszik, hogy szükség van arra, hogy Magyarországot féken tartsák Horvátországgal. Meglehet, hogy ezt a politikát rósz lelkiismeretük sugallja; mert azt hiszik, hogy ez a nemzet soha sem fog megbocsátani az elkövetett bűnökért, rá kell mutatni arra, hogy ez a nemzet számtalanszor megbocsátott és kész megbocsát;)ni mindig, mihelyt egy kis jó bánásmódban részesül. Ezt cselekedni volna kötelessége a magyar kormánynak és nem oly eljárást követni, mint volt azé, a ki kiszolgáltatta Horvátországot és a magyar állameszmét ellenségeinknek Horvátországban ; pedig ily eljárást követ most a magyar kormány elnöke, a ki nem tudja tárezáját akkor, mikor tőle követelnek, mikor neki feltételeket szabnak, odadobni, hogy a magyar állam tekintélye megóvassék, hogy az anarchia megfékeztessék és a ki most ide jön hozzánk és azon bizonyos urak után elmondj a itt itzokat a phrázisokat, a miket neki Bécsben mondtak, a ki beszél a horvátok kedélyének lecsillapításáról, mint mindenek felett szükséges teendőről. En azt a szégyenteljes capitulálást, a mely a ministeri határozati javaslatban foglaltatik, aláírni hajlandó nem vagyok s ezért a határozati javaslatot nem fogadom el. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Németh Albert: T. ház! Tárgyilagos rövidséggel és a helyzethez mért komolysággal kívánok e nagyfontosságú kérdéshez szólni, gondosan kerülni óhajtván ugy eltérést, mint egyénekre való hivatkozást, vagy czélzást. Ha a í. ministerelnök ur határozati javaslata el nem fogadtatnék és ;tz egy kabinetkrizist idézne elő, ez megvallom, előttem e pillanatban csak másodrendű kérdés volna. En előttem legnagyobb fontossága Magyarország képviselőtestületének tekintélye, a törvényhozás méltósága és a nemzeten Horvátországban elkövetett lázongás! merényletnek megtorlása körüli czélszerű és alkalmas eszközök megválasztása. Hogy feladatomnak . megfeleljek, chronologícus rendben különösen három mozzanatra kívánok reflectálni, (Halljuk!) Az első a lázongás kitörése, melynek napja, gondolom augusztus 15dke és azután egészen a királyi biztos kinevezéséig szeptember 6-ig, tehát három hetet foglal magában. Azon kitöréseket, a melyeket maga a kinevezett királyi biztos kiáltványában és illetőleg hivatalos napiparancsában „körülményeknek" nevezett, melyeket a ministerelnök az elénk terjesztett határozati javaslatban, illetőleg az azt jóváhagyni kért nyilatkozatában „kellemetlenségek" nek nevezett, ezeket t. ház, nem szépíteni és nem válogatott szelíd synonimákkal takargatni van hivatva a ház,hanem mint erectio contra statum regis et coronae másképen nem nevezhető, lázadásnakbélyegzendők. (Ugy van! a szélső balon.) Ezen lázadásnak leküzdése az első pillanatban, azt hiszem a legkönnyebb eszközekkel megtörténhetett volna, ha az illető hatóság kötelességét tudja és ha nem teljesiti, e kötelesség teljesítésére erélyesen és gyorsan rászorittatott volna. De ez nem történt. És miért nem történt"? Hiszen itt a fővárosban több alkalommal voltak már kicsapongások és összeütközések a rendőrséggel, nem kellett Bécsbe menni tanácsot kérni, s nem kellett a közös hadseregtől tábornokot kérni, hanem tudta a rendőrfőnök, mi a kötelessége, ha a rendőrség nem elegendő és tudták katonai körökben, hogyha nem elég az úgynevezett térparancsnok, majd elég lesz az országos hadparancsnok. Mert ott, a hol a gyöngébb eszközök nem elegendők, minden rendezett államban létezik egy scala az administratió hatósága kezei közt, melyen feljebb kerekedik addig, mig az alkalmas eszközökre talál. Irányi, Apponyi és Szilágyi képviselőtársaim előterjesztették mindazon mulasztásokat és hibákat, melyek a kormányt e tekintetben terhelik s megkíméltek engem az ismétléstől és megkímélték a házat attól, hogy én a vita jelen végstádiumában azoknak ismétlésébe bocsátkozzam. Hanem most már áttérek a tulajdonképi legfontosabb mozzanatra, a kir. biztos kinevezésére. {Halljuk!) A kir. biztosság előttünk, kik régen emlékezünk és tagjai voltunk egyik-másik megyének, a hová kir. biztosok kineveztettek, ismeretes. Ismeretes azon bizonyos stylus is, mely erélyt, fenyegetést és hatalmat foglal magában. De ismeretes a 48-as időkből — hiszen egvmást érték — ezen proclamatiók hangja is. En, t. ház! ilynemű kiáltványra a kir. biztos kiáltványában, ki egy lázadás fékezésére egyszersmind mint katona, mint lovassági altábornagy van kiküldve, megvallom reá nem ismertem (olvassa,): „Feladatom, hogy a Zágrábban a magyar-horvát kormány tulajdonát képező két hivatalos épületre melyekről a kettős nyelvű körülírással ellátott állami czímerek utczai zavargás alkalmával eltávoíitattak,