Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.

Ülésnapok - 1881-259

£59. orsKágos ülés október 9. 1S8S. 77 kai, hogy ma már sem az udvarnak elnézésére, sem a császári és királyi katonaságnak rokonszenvére, támogatására nem számíthatnak. Ámde vájjon nehezebben sikerült volna-e azon meggyőződésre juttatni őket, ha azt látják, hogy a magyar belügyminister, vagy a ministerelnök által ő Felségének előterjesztett s általa kinevezett magyar államférfi intézkedik a rend helyreállításában s hogy e^y magyar királyi biztosnak köteles engedelmeskedni a császári és királyi katonaság minden tábornokával együtt ? (ügy van! a szélső lalon.) Végre a ezínierek újra kifüggesztettek s a rend helyreállott. Most tehát az a kérdés, mi történjék ez után ? E végre három határozati javaslat fekszik előttünk. Az egyiket a t. ministerelnök ur nyújtotta be, a másikat Helfy t. barátom terjesztette elő, a harmadikat Szilágyi Dezső t. képviselőtársunk adta be; de miután ez positiv javaslatot nem tartalmaz, hanem arra szorítkozik, hogy indokolja, miért nem fogadja el a kormány által benyújtott határozati javaslatot — ennek méltatásába ezúttal nem bocsátkozom. A ministerelnök ur határozati javaslatában két dolgot kivan. Az első pontban azt, hogy a kormánynak Horvátországban követett eljárását a ház helyeselje, a második pont pedig bizonyos megoldási módot foglal magában a czímer kérdésére nézve. Hogy —miután a kormány eljárását hibáztattam, ha a határozatijavaslatának első pontját nem helyeselhetem, az magától értetik, a mi pedig a második pontot illeti, arra nézve beszédem további folyamán mondom el véleményemet. Helfy t. barátom határozati javaslata hárora pontot foglal magában. Az első pontban a kormány eljárását, melyet a zavargások következtében szükségessé vált actió körül követett, törvénytelennek nyilvánítja és rosszaltatni kívánja. Hogy e részben t. barátommal teljesen egyetértek, az az előadottakból már következik. A második pont szerint t. képviselőtársam és barátom, miután — úgymond a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt törvényesen fennálló államegység okvetlenül követeli, hogy az a közös jelvényeken is ki legyen fejezve: azt kívánja, hogy a kormány Horvátország területén a közös állami hivatalok épületein a magyar korona jelvényeit magyar és horvát felirattal függeszsze ki. Én t. ház, őszintén megvallom, hogy az állami egység kifejezésére nem tartom okvetlen szükségeseknek a felírásokat. Kifejezi, jelenti az állameszme egységét a czímer magában: a négy folyó s a három halom a kereszttel szt.-István koronája által fedve. S épen azért s tekintve egyrészt a Dráván túl uralkodó ingerült hangulatot, tekintve másrészt a kibékülés, az egyetértés fontosságát: nem tartanám tanácsosnak a magyar feliratok erőszakolását. Nem állítom t. ház, hogy a magyar feliratok a kiegyezési törvénybe ütköznének. De miután ugyanazon törvényben a feliratokról említés nincs, miután másfelől a kiegyezési törvény gondolom 57. §-a értelmében Horvát-Szlavonország egész területén a közös állami közegek hivatalos nyelve a horvát; és miután végre az 1868 óta egészen a legújabb időkig követett gyakorlat magyar feliratokat nem ismert: nem tehetek róla, de a horvát felfogást nem tartom egészen törvényellenesnek. Epén azért azt látjuk, hogy úgyszólván az egész horvát nemzet és annak képviselői a magyar feliratok eltávolítását kívánják. Ily körülmények közt azt követelni, hogy a kormány mindamellett magyar és horvát feliratú ezímereket függeszszen ki országszerte mindenütt, alig lenne megegyeztethető az eszélyességgel. Mert meg vagyok győződve, fájdalom, meg vagyok győződve, hogy ezt csak erőhatalommal lehetne, kivinni s csak erőhatalommal fentartani, a mi Horvátországban az alkotmányos álkpot helyreállítását sok időre lehetetlenné tenné; mert tudjuk, hogy ily viszonyok közt a horvátországi képviselők nem lennének hajlandók elfoglalni helyüket sem itt, sem a zágrábi országgyűlésen. Érdemes-e vájjon, azt kérdem minden elfogulatlan hazafitól, érdemes-e vájjon azért, hogy Horvátországban a közös államépületeken magyar feliratok is legyenek, ily több mint valószínű eshetőségnek tenni ki ugy Magyar- mint Horvátországot ? Erdemes-e ilyen ok miatt a fájdalom, létező ingerültséget még fokozni? Érdemes-e különösen akkor, midőn nem tudhatja, nem láthatja előre senki, nem szakad-e reánk ma-holnap az a nagy válság, melyben nem feliratokért, hímem alkotmányunk, nemzetiségünk, állami életünkért fogunk élet-halál harezot vívni; melyben a haza minden fiának közreműködése becses leend, soknak távolmaradása, ellenséges indulati ellenben vesztünket okozhatná? Gondoljunk vissza 1848-ra és 49-re. Azt állítják némelyek, hogy ezen ellenséges indulattal igy és amúgy is számot kell vetni. Kern gondolom t. ház, hogy ezen sötét sejtelemnek mindenesetre valósulnia kelljen: de ha vannak, a kik ezen aggodalomtól gyötörtetnek, azt hiszem, hogy épen azoknak kellene rajta lenniök, hogy elhárittassék minden, a mi a horvátoknak panaszra alapos okot nyújthat és kerültessék minden, a mi a létező izgatottságot még növelni képes. Ez által nem gyöngeséget árulunk el, hanem igazságízeretetet tanúsítunk, az igazságszeretet pedig az erősnek tulajdona. És ha lehet kudarczról szó, az nem Magyarországot, nem az országgyűlést érné, hanem azokat, a kik a magyar országgyűlés hire, tudta nélkül saját felelősségükre cselekedtek. (Igás!) De ha várakozásunk ellenére azt