Képviselőházi napló, 1881. XIII. kötet • 1883. szeptember 27–deczember 13.
Ülésnapok - 1881-260
100 260 országos tile» oktúber 10. 1&>3 között fontos okok vannak a lázadásra, ily viszonyok közt szükséges, hogy erős kézzel, erős kormány álljon rést; ily viszonyok közt csak a legnagyobb tapintattal, ily helyzetben csak a legnagyobb erélylyel lehet a békét és csendet fenntartani. Most azt látjuk, hogy ezen lázongó elemnek, a mely ha nem mondom is, természetnél fogva lázongó, de mindenesetre elégedetlen, folyton iij és új engedmények tétetnek, hogy ugy mondjam, új meg új alkalmak adatnak arra, hogy lázongásba törjenek ki. Ily körülmények közt t. ház, ennyi veszély által fenyegetve, ily sok oldalról kellvén félni a bekövetkezendő válságoktól: csak a legnagyobb aggodalommal nézhetjük t. ház, azt, hogy a kormány ép ott mutatja magát leggyengébbnek, a hol legerősebbnek kellene magát mutatni. Azonban igazságos kívánok lenni. Nem akarom az egész kormányt bele vonni ennek felelősségébe, sőt különbséget teszek a kormánynak oly tényei közt, a melyek meglehetős erélyre vallanak, mint a milyen a czímerek kifüggesztése és a kormánynak azon tényei közt, a melyek megfoghatlan módon ellentétben állnak ezzel. És ha ezen tényekre a logicának szabályait akarnám alkalmazni, nagyon különös következményekre kellene jutnom. Kern tudom ugyan, hogy a ministerelnök ur megengedi-e, hogy valaki az ő tetteire a logica szabályait alkalmazza, mert a ki a háznak egyik legközelebbi ülésében oly fennen hánytorgatta azt, hogy o rósz gríimmaticus, az talán nem fogja megengedni azt sem, hogy őt jó logicusnak tartsák és a rósz politikát a rósz logica rovására irják; de ha már ok és okozat közt összefüggést keresnem kell és szabad : akkor nem menekedhetem azon gondolattól, hogy itt lényegében egész ellentétes két tény ment végbe^, egy erélyes pénziigyminister ténye és egy erélytelen kormány ténye. De ha a dolgok igy állnak t. ház, ha a pénzügyministernek ténye miatt ezen a nagyon kitett, nagyon compromi tált téren az egész ministerium a felelősséget elvállalni nem akarja, ha ott, a hol a pénzügyminister előre megy, az egész ministerium meghátrálással felel, ha ott, a hol a pénzügyminister kiteszi magát a magyar állameszme mellett, a ministerelnök ur az egész csatav... nalon megfúvatja a takaródót: ennek t.ház, csak egy következése lehet, a mely következtetést a pénzüg>minister és a minsterelnök egymás közt lesznek kénytelenek kiegyenlíteni. Csak egyetlen egy érvet hallottam felemlíteni a ministeelnk úrtól, a mely vakmikép magyarázni látsik — mondom csak látszik — azon tényt, a mely ott végbe ment és azon visszavonulást, melyre aministerelnök ur elhatározta maigát. Azt mondott, engedékenyeknek keli lennünk engedményeket ke 1 ! tennünk a horvátokkal szemben, meri csak engedményeknek az árán lehet őket szintén az engedékenységre reá bírni. T. ház, ezt az okoskodást valóban nem értem. Mert, hogy az ember valaki másnak imponálni tudjon engedékenységgel, ez csak egy esetben lehető. Az ember csak ellenségében, csak ellenfelében becsüli jeles tulajdonságul azt, ha engedékeny ; mig ellenben a ki szövetkezni akar velünk, az nem a mi gyöngeségünk miatt szövetkezik velünk, a ki barátunk akar lenni, a kit mi meg akarunk nyerni, az annál jobban fogja megbecsülni, annál többre fogja taksálni barátságunkat, ha erősek vagyunk, akár ő, akár mások irányában. És ha ugy állana a dolog, hogy Horvátország nem lehetne más, mint ellenségünk, akkor a t. ministerelnök ur okoskodását tudnám érteni. De a t. ministerelnök ur e mellett mindig kiegyezésről ábrándozik, ezen engedékenységgel az ellenkező oldalon is engedékenységet akar kieszközölni csupán azért, hogy a békülékenység ezen szellemében azután újabb szerződések köttethessenek. És én t. ház, szükségesnek is tartom, hogy egyezség köttessék; szükségesnek tartom azt, hogy az a viszony, a melyben miHorvátországgai vagyunk, megváltoztassék, revideáltassék. Nem vagyok egy véleményen mégaz indokokra nézve sem azokkal, a iniket pártunk kétszónoka, IrányiDánielés Csanády Sándor képviselő urak felhoztak. Nem lehetek egy véleményen azért, mert én nem hiszem azt, hogy Magyarország és Horvátország közt jó egyezség ne volna lehető. Százados traditiók szólnak e mellett; évszázadokon keresztül mint jó barát élt egymás mellet a kétfél. Ha most azon viszony mellett, a mely közöttünk fennáll, nem ugy élünk a mint kellene, ennek nem lehet más okát keresnünk, mint eme viszonyt. E viszony kétoldalú szerződés által van fixirozva, oly kétoldalú szerződés által, a melyet egyik fél sem tart magára nézve kielégítőnek, oly szerződés által, a melyet mi tarthatlannak mondunk, a mely minket ki nem elégít és hogy a horvát urakat szintén nem elégíti ki, elég bizonyíték reá a mostani forongás. Az ilyen kétoldalú szerződést mindenkor meg lehet változtatni, mindenkor jobbal lehet felcserélni. Az igaz, hogy abban a múlt időben, a melyre hivatkoztam, egy tekintetben másképen állottunk. Akkor még ismeretlen volt az újkor egyik szellemi betegsége, hogy ugy nevezzem: a nemzetiségi eszme. De az, a ki figyelemmel ügyeli meg a tényeket és azoknak mélyére is le szokott tekinteni, lehetetlen, hogy észre ne vette volna, hogy ezen eszme már hanyatt bukott, ezen eszmének nincs már jövője, nincs már nagy szerepe a nemzetek történetében. Ez az eszme már megtette kötelességét ott, a hol egyenlő fajú, de külön választott kis, apró tartományokat kellett egyesíteni: megtette kötelességét Németországban, megtette kötelességét Olaszországban. Ezen eszmének Horvátország történetében jövője nincs, Horvátországnak nincs kivel egyesülnie. Legrokonabb
