Képviselőházi napló, 1881. XII. kötet • 1883. április 10–május 28.

Ülésnapok - 1881-236

236. országos ülés április 28. 1883. 285 ezen legutóbbiban segédtársával a honvédelmi minister urraL Ha erőnek erejével a népjog lényeges megsértésével, az alkotmány védelmére és a hazának külellenség elleni megvédésére hivatott honvédséget önök azon feladatra szorítják, mely egy egészen más branehe hivatása lenne, ezt tehetik a többség erejével, mintHojtsy t.képviselőtársammegjegyzé, de jogilag nem, mert az illetőktől azon ember adta jogot nem vehetik el, hogy a kik törvényesen eleget tettek a haza védelmét illetőleg a fegyveres kötelezettségnek, azok még ráadásul huszonkét hónapig azon igen terhes és odiosus szolgálattételre kiválogattatván, erőszakoltassanak. Én a kiválogatásban új sérelmet látok. A honvédelmi ministernek ez túlságos hatalmat ad. Emberek vagyunk. Indulat lakozbatik ő benne is és a túlságos hatalmat oly irányban használhatja ki azokkal szemben, a kikkel éreztetni akarja, hogy ezeket a kiválasztással megbünteti. De ámbár önök végre fogják hajtani a törvényt, megvallom, kétlem azt is, hogy czélt érnek, értem a szó nemesebb értelmében. Mi is akarunk jó rendőrséget. E czélt azonban nem lehet elérni azon egyénekkel. A jó csendőrségnek -— mely mind a praeventiv szolgálatot, mind a detectiv szolgálatot képesnek kell lenni teljesítenie -— szükséges, hogy gyakorlattal bírjon, hogy helyismerettel birjon és hogy azon kerületben, a melyben működni hivatva vannak, az embereket, a lakosságnak minden viszonyait ismerje; ezt pedig csak a tapasztalás és a hosszú életgyakorlat adhatja meg. A rendőrségnek olyannak kell lenni, hogy úgyszólván ott minden egyén, a ki arra szánja magát, életpályáját találja fel és én kétlem, hogy azon rövid időre berendelendő honvéd életpályát keressen a csendőrségnél. Ha jobb fizetéssel rendszeresittetnének ezen állomások, hiszem, hogy azon általános nyomornál fogva, mely a hazában a nyomasztó adózás és egyéb körülmények következtében uralkodik, sokan sietnének ezen állomások elfoglalására, bármily terhes is legyen ott a szolgálat; de ily csekély javadalmazással termé szétesnek találom, ha önök ily eszközhöz vannak kényszerülve nyúlni, hogy csendőröket fogjanuk és a t. előadó ur jobban tette volna, hogy ha a helyett, hogy az indokoláshoz bevezetést csinál, annak mottójául oda irta volna, vagy elmondta volna azt a régi, országszerte ismeretes katonadalt módosítva: „Már mi nálunk verbuválnak kötéllel, elviszik a honvédlegényt csendőrséghez erővel." Ez nem egyéb, mint a honvédlegénynek a csendőrséghez erővel elvitele. Helyi ismerettel nem fog rendelkezni az illető, alig hogy szolgálatba állott, alig hogy a viszonyokat tanulmányozza, rövid 6 hónapra, vagy nem tudom, hány hónapra — mert ezen odiosus tehertől menekülni szeretne, szabadulni igyekszik — letelik a szolgálati ideje és mikorára kiképezné magát, örül, hogy haza | szabadul és ezt az odiosus provinciát már egy utána következő másnak a t. minister ur által tetszés szerint berendelendőnek adhatja át. Tehát nagy eredményeket ettől a csendőrségtől a közönség nem foghat várni. A mit elérünk csak az lesz, hogy a németek által gúnyosan szemünkre vetett eddigi Pandurenwirthschaftot felváltja a Grendarmenwirthschaft, a melyben csak a név a különböző és legfeljebb talán, hogy kedvetlen emberek lesznek abban. Tehát a csendőrségre nézve nincs ebben semmi haszon. Hanem hogy a honvédintézménynek vájjon használ-e ezen elzsandárosítás és nem lett volna-e jobb, a honvédtartalékosokat kellő jutalmazás, javadalmazás mellett ott alkalmazni : ezt, ha eszükbe jutott is, igen, de odafenn Bécsben nem engedik meg. Hiszen tudjuk, hogy a Reichskriegsministerium a valódi parancsnok tulajdonképen nemcsak a honvédügyekben, hanem mindenben. Tehát miután ez módjukban nem állott, hozzányúlnak a szegény honvédekhez. Különben is ismeretes dolog, hogy a^honvédség fejeinél az elzsandárosításiczéljó régi eredetű, majdnem egy eredetű magával a honvédségi intézménynyel. Ha már a magyar honvédség szerencsés volt egy méltán köztiszteletű és az egész nemzet által méltán szeretve tisztelt főt kapni az élére, szükségét érezték ama bizonyos körök ezen országul tisztelt és szeretett fő mellé egy országul gyűlölt másik mellékes főt állítani, t. i. egy főfő zsandárt, az adlatust, a ki a leggyülöltebb időkben az erdélyi csendőrség főfőparancsnoka volt, a kit ma is a honvédek mindenütt azzal a czímmel tisztelnek meg, hogy főíözsandár. Ha már a honvédség élén egy főzsandár áll, természetesen a honvédséget is igyekeznek elzsandárosítani és valójában igen szép regimentje lesz Graeíf altábornagy urnak. Azonban meg vagyok győződve t. ház, hogy akár tárgyi indokokat hozzunk fel, akár azoknak sérelmét említsük, kik e törvény által a csendőrségi intézménybe bevonatnak, akár pedig ennek a honvédségre nézve káros és gyűlöletes voltát hozzuk fel, akár említsük azt, hogy a honvéd, kiben én mindig szeretnék egy kis emelkedett hazafias szellemet fentartani, hogy a ki az alkotmányra megesküszik s az alkotmányért vérét ontja, ha őt nemes feladatára készülés helyett birkatolvajokra kergetjük, ez által nem hiszem, hogy öntudatát emeljük: önök meg fogják e törvényjavaslatot szavazni. De én mindig mély fájdalommal vagyok eltelve, midőn ily törvényjavaslattal vagyunk kénytelenek foglalkozni, mély fájdalommal azon nemes intérmény iránt, melynek — hivatkozhatom multamra — mindig támogatója voltam és csekély tehetségem szerint óhajtottam is mindig az lenni. A midőn tehát a honvédségi intézmény ily intézkedések által depopularisáltatik, lealacsonyittatik