Képviselőházi napló, 1881. XI. kötet • 1883. márczius 9–április 9.
Ülésnapok - 1881-206
2ftS. országos Blés íüárcrStts ]3. 1H&3. 107 hogy a t. képviselő ur, Prónay Dezső báróhoz fordulva azt mondta: én a képviselő urnak szántam egy hivatást; a képviselő ur ugy látszik nem felel meg e hivatásnak és azután folytatta ez iránti megjegyzéseit oly hangulatban, mintha azt akarná mondani, le fogom tenni az urat; és azután ezen hangulatban a ministerelnök úrhoz fordult és már előre fenyegetőzött; reá fogja a legpéldátlanabb frivolitás bélyegét sütni, ha csak egy kicsit is lealkudni akarna azon mértékről, a melyet a t. képviselő ur szükségesnek tart. A terrorismus jellegével biró ily türelmetlenséget képzelhetek magamnak például a minden oroszok czárjától, de az ily terroristicus despotieus szellem arra indít, hogy azt mondjam, mentsen meg a magyarok Istene a szellemtől, mert itt „nincsen számára hely". Ha a t. képviselő ur csak arra valónak tartja a nem magyar értelmiség tagjait, hogy beolvasztassanak a magyar fajba, emlékeztet ez a Minotaurus és Athén polgárságára, mely utóbbi egy szerencsétlen sors által arra volt kényszerítve, hogy fiatalságának színe-javát kiszolgáltassa Cretába a Minotaurusnak és a kinek ezt a képet szeme elé hozza a t. képviselő ur, annak szeme előtt fellobban Theseus, a szabadító alakja. Ezt a szabadítót már anticipálta Wolff Károly t. képviselőtársam és én meg vagyok győződve, hogy nála concrét emberi alakot e szabadító nem öltött s csak egy eszménykép volt. Én is vágyom t. ház, szabadító után, de azt nem várom az országon kivül; várom azt a szabadítót, a mely önök közt él: várom az általam felhozott sérelmeknek orvoslását azon hagyományos magyar nemes szellemtől, a mely ezelőtt vezérelte az ország ügyeit, a mely jelenleg fájdalom el van bódítva a fajönzőség árnyékai által, de a mely — ez határozott szilárd reményem, nem épen az önök soraiból, de a magyar nemzet soraiból mégis fog ismét feltámadni, ha legégetőbb lesz a szükség. Ezt az üdvözítőt, a magyar nemzet jobb geniusát én is várom és én is üdvözölni fogom, ha jön. De önök közül máma nem várom ezt a szabadítót, nem várhatom azon gyűlöletes hangulatnál fogva, a mely itt önök közt — és ezt constatálom — minden benső ok nélkül az utolsó napokban uralkodott. Hiszen valódi hazafiúi érdemmé vált: ütni a szászokat. Hisz ez sporttá lett önök közt és különösen a többségnek fiatal tagjai azt hitték, hogy diem perdidi, ha egynehány megnyúzott szásznak a scalpját nem viheti haza. (Gúnyos derültség). Én megvallom, hogy valóban nagy hősiesség kell ahhoz, midőn 400-an rohannak 14 ellen; de azt is megvallom, hogy a hősiesség és hazafiság ezen sarkantyús vitézeitől nem irigylem ez olcsó babérokat. Fájdalom, t. ház, ezen támadásoknak, ezen méltatlan és nem épen a legjobb ízlésről tanúskodó támadásoknak sorát, a melyeknek itt ki. voltunk téve, maga a szakminister ur Trefort Ágoston, vallás- és közoktatási minister ur kezdette meg. A t. minister ur érezte, hogy bevezető beszédének első része, a melyben a javaslatnak ügyes-bajos dolgait és sok balsorsát előadta, nagyon siralmas valami és ezzel a impressióval, mint szomorú alaknak a lovagja, mégsem akarta beszédét bevégezni, hát kapkodott valami után, a mi talán a közhangulatot felköltené, talán egy kis elismerést is szülhetne és talált is valóban. Reá ütött a szebeni főconsistoriumra, tudta, hogy ez háládatos. Hát t. ház, ha erre a támaszra szorult a t. minister ur, én arról nem tehetek, de mégis elvártam volna tőle, hogy ne állítson legalább oly dolgokat, a melyekről épen neki tudni kellett volna, hogy nem állanak. A t. minister ur hivatkozva a szebeni főconsistorinmegy határozatára, azt monda, hogy hiszen ez a szebeni főconsistorium nyíltan megtagadja az állam hatalmát és nyíltan kimondja, hogy irtózik a magyar nyelvtől. Ha a t. minister ur az illető emlékiratot elolvasni is méltóztatott volna és nemcsak szellemesen átfutni, látta volna, hogy amaz emlékiratban épen az ellenkezője mondatik. Ugyanis az emlékirat határozottan (Egy hang a szélső baloldalról: Németül!) magyarul is azt mondja, hogy a főconsistorium, illetőleg az erdélyi ágostai hitvallású egyház soha sem tagadta meg az államnak az iskola rendezésére való törvényes jogát és különösen főfelügyeleti jogát eddig is minden esetben elismerte és e jog gyakorlata elé semmi akadályt nem gördített, sőt hozzá teszi azt is, hogy a menynyiben az állam szükségesnek tartaná benső tanügyi és valóban állami okokból változtatni az autonómia jelenlegi keretében, a felekezeti főhatóság igen szívesen s készséggel hozzájárul, hogy ez iránt érintkezésbe tegye magát és egyetértésre jusson a kormánynyal. Tehát elismeri az állam jogát és készségét jelenti ki, hogy azzal in praxi egyezségre lép és hozzáteszi, hogy kötelességének tartja constatálni, hogy a magyar nyelv oktatása a mi felekezeti iskoláinkban rendezve van és haladást tanúsít. Ha a minister ur méltóztatott volna az emlékirat e két passusát elolvasni, akkor tán megkimélte volna magát azon kellemetlenségtől, hogy olyat mondjon, a mi nem áll. Én mellőzni akarom mindazon további támadásokat, melyeket a minister ur részint szellemesen élezezve, részint jóakaratot is tanúsítva velünk szemben elkövetett, mert messze túlhaladta őt a ministerelnök ur, ki tán megirigyelte a közoktatásügyi minister úrtól, hogy az ő tulaj donképeni domainejére, a szászok üldözésének terére lépett. A ministerelnök ur velünk igen röviden kivánt végezni, a felindulás hangján jelentve ki, hogy a 14*
