Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.

Ülésnapok - 1881-176

176. országos ttl' : » Január 27. 1883. 271 tassék, lehet-e egy intézetet a kamatlábat sza­bályozónak tekinteni, azért, hogy azt állapítsák meg, hogy ezen kamatláb, mely bizonyos időben szokásos a centrumban, egyúttal a vidéken is az. Be lett bizonyítva, hogy nioes az az elképzel­hető centralis hitelközeg, mely akként lenne képes szabályozni a kamatlábat, hogy az az egész országra egyformán kiterjedjen, hanem minden vidéknek meg van az ő hitelét szabályozó külön kis centruma. Számosan hoztak fel nálunk is példákat erre. Németh Albert t. barátom felemlítette, hogy He­vesben hat takarékpénztár van s ott nem is igen pusztít az uzsora. B. Prónay Dezső: Dehogy nem! Helfy Ignácz: Én hivatkozom arra, a mit Németh Albert t. képviselőtársam felhozott; tehát kétséget nem szenved, hogy a kamatláb meg­állapítása igazságtalanságokra vezet, de más te­kintetben arra is vezet, a mit csakugyan nem kívánhat senki — és ez iránt gr. Apponyi Al­bert képviselő ur is érzett némi aggodalmat — hogy az illető kölcsönvevő ne vehesse tekintetbe a koezkázatot és hogy a biró erre ne refleetál­hasson. Lehetetlen bárkitől is azt követelni, hogy a hitelvesztett, a megrongált vagyoni viszonyok közt élő embernek ugyanazon áron és feltételek alatt adjon kölcsönt, mint a fizetésképes, teljes hitellel bírónak. Hisz ugy a gyakorlat, mint az elmélet ez ellen szól. Mindnyájan tudjuk, hogy a római jog szerint, mikor a kamatláb meg volt állapítva, kivételt tettek azokra nézve, kik ten­geri útra keltek. Ezekre nem állott a kamat­maximum elve. Miért különböztették tehát meg a tengeri utat a szárazfölditől? Azért, mert a koczkázat nagyobb volt s a hitelező inkább ki volt téve annak a veszélynek, hogy pénzét el­veszíti. És most mi megfoszszuk a birót attól, hogy saját lelkiismerete s;:erint mérlegelhesse azt, vájjon a körülmények szerint forog-e fönn btín­tény? Eddig én nem tudnék menni. A legnagyobb nehézség — s azt hiszem, ennek senki sem fog ellent mondhatni az indítvá­nyozók közül — hogy ha elfogadjuk is a kamat­láb meghatározásának czélszerüségét és igazsá­gos voltát, az, hogy a kamatláb, a melyről any­nyit beszélünk, megállapíthatatlan. Bebizonyítot­ták azt magák az indítványozók, mert egyikök sem merte azt mondani: ime, indítványozom, ennyi legyen a kamatláb, hanem kényelmesebb­nek találták azt, hogy utasítsák a bizottságot arra, hogy a kamatlábat állapítsa meg. Bárme­lyik sz-ámot mondanák is, visszariadnak tőle s mégis ast kívánják, hogy a bizottság legyen ná­lok bölcsebb. Meg vagyok róla győződve, hogy e téren a bizottság sem bölcsebb mint Komjáthy Béla, vagy Apponyi Albert képviselő ur. Any­nyit ők is kitalálhatnak, a mennyit a bizottság mondhat. A másik mozzanat az eddig lefolyt vitában az, hogy daczára annak, hogy az egész ház egyhan­gúlag elfogadta a törvényjavaslatot, mindegyik felszólalás constatálta, hogy ezen törvényjavas­lattól, akár lesz benne kamatláb, akár nem, az uzsorának gyökeres orvoslását nem reményli. Én sem várom tőle ezt és pedig azért nem, mert a mint a múlt alkalommal megjegyeztem, meggyő­ződésem szerint, ha a kormány komolyan akart volna hozzáfogni az uzsora pusztításának gyó­gyításához, nem itt kellett volna kezdenie, hanem mielőtt megszorítja a hitelforrásokat a közjó érde­kében, mindenek előtt kellett forrásról volna gon­doskodni, a mely ennek helyébe lépjen, amely ezt pótolja; gondoskodni kellett volna mindenek előtt a hitelszervezetnek oly módoni kiépítéséről, hogy az uzsora kikerülhetővé váljék. Ez lett volna a legjobb s szerintem az egyetlen mód. De a helyett mit tett a t. kormány? Pár nappal az uzsora-törvényjavaslat beterjesztése előtt újabb adóval sújtotta azon hitelszervezetet, mely eddig a közönség jó részét megmentette az uzsorától. Mert hiába mondják nekem, hogy van­nak intézetek, melyek szintén uzsoráskodnak. Ha ugy is van — és fájdalom, elég szomorú, hogy ugy van — azt mindenki be fogja ismerni, hogy öiszehasonlíthatlan az a kár, a melyet okoz­hat egy hitelintézet, azon lelketlen üzérkedéshez képest, melyet a magán-uzsorás tehet. (Ugy van!) Nem remélek eredményt a törvényjavaslattól — legalább nevezetes eredményt nem — mert meg­győződésem szerint, azt a keveset, a mit várunk tőle, csak ugy fogjuk elérni, ha egyúttal a váltó­és közjegyzői és bizonyos tekintetben a keres­kedelmi törvényt is revisió a la veszszlilí. Nem fogok részletekbe bocsátkozni, röviden csak annyit jelzek a váltótörvényre nézve, hogy rosszul mondja a törvényjavaslat, hogy „az ily esetekben, midiin az uzsora váltó-üzletekbe bur­kolódzik," mert az most a rendes uzsora, a má­sik kivétel. Alig van uzsora, mely nem épen váltóüzlettel történnék tehát itt kell keresni a bajnak egyik főforrását és én megvallom, akár szabad, akár nem, akár összevág a manchesteri iskola tanaival, akár nem, e tekintetben a váltó­képesség bizonyos fokban való megszorításától vissza nem riadok s azt határozottan óhajtom és kívánom. (Helyeslés.) De igen természetes, hogy tekintettel a mai forgalmi viszonyokra, egyúttal kimondom, hogy a váltóképességet csak a férfiakra nézve óhaj­tanám megszorittatni és pedig akként, hogy fizok a szenvedő váltóképességet csakis a nyilvános hitelintézeteknél gyakorolhatják, mint erre mái­Irányi t. képviselőtársam reá utalt. De a nem kereskedő nőkre nézve határozottan kimondanám,

Next

/
Oldalképek
Tartalom