Képviselőházi napló, 1881. IX. kötet • 1883. január 12–január 31.

Ülésnapok - 1881-174

234 174. országos ttlís jasmár 25. 1883. és minő eszközök által folyjanak be, ezúttal vitatni szükségesnek nem tartom. Azt hiszem t. ház, — ámbár ezen állításom első hallásra merésznek is látszhatnék •— hogy az uralkodó közgazdasági fel­fogások és az általánosan elfogadott közgazdasági elméletek tere egészen biztos alapot nyújt arra, hogy az általam helyesnek tartott álláspontot, t. i. egy bizonyos kamatláb átlépésének büntethetősé­gét igazoljam. A kölesönképen adott pénztőke hasznának törvényszerű meghatározása, vagyis a kamat­maximum ellen főérvül az szokott felhozatni, hogy a pénzkölcsönnek, mint minden más árúczikknek ára, a közgazdasági organismusnak természetes és ennek folytán positiv intézkedések által meg sem változtatható törvényei szerint alakul, t. i. a ke­reslet és kínálat egymáshozi viszonya szerint. Ez megtámadhatatlan elv, alapigazság. De a kérdés csak az, vájjon minden esetben helyes-e a keres­let és kínálat egymásközti viszonyából fejlődő ár­alakulást minden befolyás t nélkül hagyni és a maga fejlődésének átadni? És én sok esetre hivat­kozhatnám, melyekben ez az alaptétel, a melyek­ben ez a természetszerű fejlődése az árnak a ke­reslet és kínálat viszonya szerint igenis alávettetik és pedig ezélszerűen oly elem befolyásának, mely az állam positiv intézkedéséből ered és ezen esetek egyikének tartom a kölcsönbe adott pénztőke ese­teit. Megmondom miért. Az a regulátor, mely az egyéni egoismusok harczában a kereslet és kínálat közti viszony alakulását a közjó felé irányozza, ez a delejtű nem más, mint a concurrentia. Oly ese­tekben, midőn a concurrentia, habár törvényileg és jogilag megvan, de tényleg nincs meg, oiy ese­tekben ez a regulátor nem működik a közjó szükségképeni ezéljainak megvalósítására. Ezek az esetek az úgynevezett természetes monopóliu­mok esetei. És ezen esetekben a közjónak vala­mely orgánuma, legyen az állam, törvényhozás vagy község, mindenkor hivatva érezheti magát és tény­leg hivatottnak érzi is magát, hogy a coneurren­tiának regulatorát a hatósági szabályozás regula­tora által pótolja. Van erre egy illustris példa : a nagy forgalmi vonalak kérdése. Sok ideig azon nézet uralkodott a közgazdaságban, hogy a nagy forgalmi vonalaknak és különösen a vasutak ár­szabásait, a közjó érdekében ép ugy, mint minden más áralakulást a concurrentia megfelelőleg sza­bályoz. Tudjuk, hogy Angliának egész vasuti építése 1844-ig, de még azontúl is azon elmélet befolyása alatt alakult, hogy concurrens pályák keletkezését, melyek két végpontot egymással különböző utakon összekötöttek, nemcsak hogy megengedhetőnek, de mindenképen elősegítendő­nek tartották. Sőt az az eszme is érvényesíttetett némelyek részéről, hogy ugyanazon vonalon kü­lönböző szállítási vállalatok concurrentiája hathat kellő módon a közjónak legjobban megfelelő ár­szabások előidézésére. Ez volt az az epocha, melyben a vasútépítés és a vasuti üzlet is, ámbár bizonyos a vasutaknak jogi helyzete, azok létesíté­sének nélkülözhetlen jogi előzményei által köve­telt hatósági intézkedések mellett, de közgazdasági szempontból a magánindustria szabadságának át­engedtetett. Később a tapasztalás arra tanította az összes európai nemzeteket, hogy a concurren­tiának regulatora a nagy forgalmi vállalatok által teljesítendő functióban nem működik a közjó el­érésére, hogy ezen nagyforgalmi vállalatok a be­fektetett tőke nagysága és számtalan más oknál fogva természetes monopóliumot képeznek. A mint ennek felismerése általánossá vált, általánossá vált és mindinkább válik azon nézet is, hogy a közgaz­dasági organismusnak ezen ága, a nagy forgalmi vonalaknak létesítése és ellátása valami módon hatósági szabályzat alá veendő és a magán industriá­nak tisztán a maga haszna szempontjából űzött korlátlan vezetése alá nem engedhető. Miért? mert természetes monopólium constatáltatott. Már most ezen csak példa gyanánt felhozott fejlődéstörténetnek rövid illustrálása után men­jünk át azon tárgyra, melylyel ma foglalkozunk. (Halljuk!) A nagy forgalmi központokon, a hol a keres­kedelmi és üzleti életnek minden szála összponto­sul, ott hol a jó hitelű ember választhat 3 —4-féle bank és [ tőkepénzes közt, ott igenis nemcsak a tőkekeresletnek oldalán, de a tőkekinálatnak olda­lán is létezik hatályos concurrentia, mely a tőke­használat árát, vagyis a kamatlábat ilyen helye­ken lenyomja azon niveaura, mely megfelel a pénzpiacz természetes helyzetének, a közjó köve­telményének. De hasonló helyzetben van-e az — és ez képezi a hitelkeresőknek óriási többségét ez országban,— ki elhagyottabb vidéki helyeken él, ki miután a személyes hitel az egyén személyes tulajdonainak, vagyoni helyzetének ismeretén alapul, miután az a kör, melyben őt ismerik, nem terjed tovább mint 3—4 falura, kizárólag azon egy pénzinté­zetre van utalva, melyhez az ő faluja legköze­lebb fekszik s néha kizárólag azon egy-két tőke­pénzesre, ki az ő falujában pénzzel rendelkezik? Ezen hitelkeresőkre nézve habár jogilag nekik szabad akárkihez fordulniók, habár jogilag meg­van is engedve bárkinek a legkisebb faluban is letelepedni és ott bankot létesíteni, vagy pénz­kölcsönzési üzletet nyitni; habár e szerint jogilag a concurrentia lehetősége meg van adva a hitel­kínálat oldalán: de tényleg az ott nem létezik, tényleg az ily hitelkereső ki van szolgáltatva azon egyetlen vagy azon kevés pénzforrás önkényének, monopolisticus helyzetének, melytől egyedül ve­heti igénybe a kölcsönt. (Ugyvan! a baloldalon.) Ez, t. képviselőház, azon elvi alap, a melyre alapítandó az, hogy miután a hitelkeresők leg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom