Képviselőházi napló, 1881. VI. kötet • 1882. május 23–junius 10.
Ülésnapok - 1881-115
115. országos ülés jnnins 3. 1882 169 előmunkálatokat, később pedig itt folytatták azon egyezkedéseket, melyek alapján 9—10 milliónyi vételár igértetett e birtokokért. Hogy most minden beadványnál nincs ott a felhatalmazás azért, mert ott folyik a tárgyalás, hova már kezdetben az ügy tárgyalása alkalmával mellékelve volt az ügyvédi meghatalmazás, csodálkozom, hogy ez kifogásoltatik, ilyet, legalább én, 34 éves törvénykezési gyakorlatomban nem láttam. A pénzügyminister ur szives volt mondani, hogy igenis volt némi alkudozás forma, némi ígéretek tétettek, de komolyan szóba nem állottak, mert az a kérdés, megbízható volt-e, vagy nem az ajánlat? Én a kérdést nem egyik vagy másik alkudozó fél szempontjából fogom fel, hanem abból, hogy Trifunácz maga a birtokokat 9 — 10 millió forintra becsülte s a midőn látom, hogy a községek 9—10 millió közt ajánlottak és midőn látom, hogy daczára annak, hogy a pénzügyminister ur azt mondja, hogy le^fölebb csak 2 millió 100 ezer frt igértetett s midőn látom, hogy azon jelzálogbank, melynek elnöke Széll Kálmán volt pénzügyminister s melynek igazgató-tanácsosai Wahrmann Mór és Hegedűs Sándor képviselő urak, {Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon) 5 millió 300 ezer frtnyi kölcsönt tesz folyóvá az állam részére e birtokokért és midőn tudom, hogy a pénzintézetek árvaszeríí biztosítékokra adnak pénzt: hogy akkor azt ne mondjam, hogy e birtokok előttem is legalább megérik a 9—10 milliót, ha többet nem? Ha ezt nem mondhatom, oly vaksággal vagyok megverve, minővel józan ember nem lehet Innen van az, hogy mikor felszólaltam, megmértem, micsoda kérdésekbe fogok ütközni, megmértem azt, hogy lesznek olyan scenák, midőn Grödl ügyvéd képviselő ur bevallja a 123 ezer frt honoráriumot, Hegedűs képviselő ur, noha hibáztatja azt s mégis aztán, mint a pénzt adó intézet tanácsosa, vitába elegyedik: már pedig hogy ily intézet van-e vagy nincs érdekelve, az megint olyan, a mit a t. ház bölcs belátására bizni bátorkodom. Azt mondja a t. pénzügyminister ur, hogy nem elhamarkodva juttatta a t. ház asztalára ezen ügyet. Ha azt méltóztatott volna mondani, hogy hiszen az államjavak eladása iránti előterjesztésébe már be méltóztatott foglalni s így mindenki gondolkozhatott rajta, hogy el legyen-e adva vagy ne, ez, megengedem, argumentum volna. De május 11-ike óta, holott semmi okirat és adat elő nem terjesztetett és ugyanez alkalommal a legnagyobb bosnyák viták folytak a házban, azt mondani, hogy olyan sokat lehetett volna rajta gondolkozni, ez plus minus olyan, a mi satyrának vehető, de képviselőházi komoly tárgyalásnak nem. {ügy van! a szélső balon.) Azt méltóztatik mondani, hogy bonyolódott az ügy s bonyolódott a kinestár joga, mert a KÉPVH. NAPLÓ. 1881—84. YI KÖTET. telekkönyvekben vannak olyan feljegyzések, melyek perre adhatnak okot. Megbocsásson a t. pénzügyminister ur, ha ez argumentumára talán triviálisan azt mondom : ignotis fallit, notis est derisui. Mert ha el méltóztatik olvasni a telekkönyvi rendtartást, az 1855-iki deczember 15-ikén kelt rendelet 4. §-át, ott méltóztatik találni, hogy az ilyen fcudal-viszonyok iránti feljegyzésre a telekkönyv nem reflectál s benne van a 22 §-ban, hogy ha van ilyen beadvány, azt egyszerűen visszautasítja. Ha pedig valami tulajdonjog okiratilag megtámadtatik, akkor a feljegyzés megtörténik és a feljegyzésre az eljárás folytattatik. Hogy itt okirattal meg lehessen támadni a kincstár tulajdonjogát ilyen begyőzöttség mellett, azt azért sem hiszem, mert Dániel Pál képviselő ur és a t. pénzügyminister ur is beismerte, hogy Kikindán telekkönyv nem létezik, ergo ott feljegyzés sem lehet. Itt vau a karlovai telekkönyv, ebben az van : „Kaiserlicher königlicher Kamerarfond" és a többi még nyolez községé, bonyolultságot tehát épen nem képezhet, e körülmény, vagyis hogy a telekkönyv nagy akadályt képezne, vagy hogy a telekkönyvből oly bonyodalmak származhatnának, a mi miatt ezt az egyszerű kérdést elintézni nem lehetne, épen olyan, mint a mikor felemlítik, hogy csak 80,000 frt jövedelme van belőle az államnak. Ezt én tagadom, mert minden szerződés és okmány szószerinti szövege szerint magyarázandó. Az okmány pedig az, a mikor ő Felsége reversalist követelt és nem rendelte el a szerződés megújítását 1857-től 1860-ig 1860 ban pedig, mikor a rendelet kiadatott és az adás-vevési szerződés nem sikerült, joga és kötelessége volt a kincstár képviselőinek a szerződést megújítani, vagy pedig, a mi történt sok ezer családdal, akitelepítést eszközölni. Ezt azonban nem akarták foganatosítani, holott az illetőknek az überlandialis földeken kivül 119 ezer hold úrbéri birtokuk volt. Az sem áll t. ház, hogy isten tudja miféle philantropicus ideák játszanának közbe, a melyekért az országnak milliókat kellene áldozni. Azt mondja a t. roinister ur, hogy az adás-vevés publice történt, hogy nem volt más concurrens és hogy az ügy az elsőtői az utolsó fórumig megjárta az utat. Én életemben e loco communi érvet igen sokat hallottam, de bocsásson meg a tisztelt minister ur, mikor a hirdetmény eredetije kezemben van, a mely ezeket tartalmazza: „Miután ez esetben nem valamely törvényes jog gyakorlásáról, hanem egészen magánjogról van szó, melyben a kincstár mint földtulajdonos szabadon meghatározhatja, kikkel és miféle elemekből választott képviselőkkel kivan egyezkedni, a magas kincstár részéről határozottan kijelentik, hogy a kincstár más, mint a fentebbiekben meghatározott módon választott képvise-